ÉRZÉSSEL
2017/39
Egy éve voltam már Gejzenberg varázsló inasa. Közben megtanultam átkot szórni, rontást űzni, bájolni és delejezni, szinte mindent. Kivéve a bájitalfőzést, az sehogyan sem ment.
Bizony, nem könnyű művészet. Az ősi receptek ugyanis nem használják a hagyományos mértékegységeket, mint a kiló vagy a deka, helyette olyasmik szerepelnek, mint „végy egy tündérálomnyi ezt…”, „tégy hozzá egy dzsinnköhintésnyit abból”. Ki igazodik el rajtuk? A mesterem, ő igen, a legnagyobb magabiztos-sággal méri ki a hozzávalókat, és a főzetei tökéletesek. Ha megkérdezem, hogy csinálja, csak annyit mond: – Érzéssel.
Ez az „érzéssel”, ez volt a végső bűbáj, ami nekem sose sikerült. Képtelen voltam rájönni e rejtélyes erő nyitjára, így nem sikerült egy recept se. A legutóbbi szerelmi bájitalomtól a megrendelőnk kiszemeltje embergyűlölő lett.
Egy napon Gejzenberg szólt, hogy főznünk kell, mert II. Mimerác király eszesítő italt rendelt. Épp csak feltettük az üstöt forrni, beleszórtunk néhány hozzávalót, amikor mesteremnek eszébe jutott, hogy lent hagyta a szemüvegét.
– Csak egy perc – mondta, és lesietett.
Vesztemre ekkor belenéztem a receptbe, melyben a következő utasítás szerepelt: „adj hozzá egy törpemohóságnyi zúzott boncidakövet.”
(A folytatás az őszi számban olvasható)