ELMESÉLEM, HOGY MIT RAJZOLTÁL

Látom, új filctollakat kaptál ajándékba… Hogyhogy honnan látom? Hát a legújabb rajzodról, amelyen Marcsi olyan hevesen lóbálja a táskáját, talán még oda is csap vele, ha valami jöttment alak megzavarja márciusi sétáját a hegyen… Hogy nem Marcsi a neve? Hanem? Semmi? Semmi Marcsi?… Én is látom, hogy tündér, de attól még lehet a neve Marcsi! Tudod mit? Én elmesélem, hogy mit rajzoltál, aztán te visszameséled, amit másképp képzelsz, és a végén a kettőből csinálunk egy harmadikat, és Marcsi Marcsi marad a mesében… Kezdhetem?

 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld hegy a házak között, ott lakott az aljában Marcsi tündér egy fenyőgerendákból ácsolt házban, amit itt nem lehet látni, de ha tetszik neked, a mese után azt is lerajzolhatod. A hegy gondozatlan volt, és azon a meleg, márciusi napon, mikor történetünk játszódik, Marcsi tündér a sütkérezést és a sétát azért eszelte ki, hogy megnézze, ébredeznek-e a múlt évben ültetett nyírfák, szám szerint hárman. A déli oldalon telepítette le, és szorgalmasan öntözgette a csemetéket, két karó közt finom szalmakötéllel meg is támasztotta, tündéri ráolvasókkal biztatta a bágyadt társaságot, hogy „nyír, nyár, fényes ár, ernyőm tartom, mozdulj már”, és a fák nem száradtak el, de nem is növekedtek, csak voltak. Marcsi szerette volna tudni, hogy a téli alvás után hogyan döntöttek, nekivágnak-e az életnek. Vitte magával a kék nyelű, sötétlilával szegett, világosbarna, fekete szálkával teleszórt ernyőjét is, ami megegyezett csíkos blúza és varázsos kendője színeivel. Sötétbarna, hosszú haját két copfba fonta, zöld szoknyát kapott magára, fekete-zöld kalapot nyomott a fejére, orrára billentette a legszebb, zöld szemüvegét, és már indult is… Hohó, a táskáról meg ne feledkezzem, azt is zölddel varrott lila sáv szegélyezte. Fekete selyemből készült, a belseje szinte feneketlen volt, és jól lehetett persze lóbálni.

Az út szépen kanyargott föl a hegyre, a fenyvesnél elágazott az északi és a déli oldal felé, de Marcsi ment tovább, föl a fagerendákból tákolt lépcsőn, átvágott a fennsíkon, és csak akkor fordult balra egy keskeny ösvényre, ami majdnem titkos útnak számított, olyan kevesen ismerték, és ripsz-ropsz, már ott is volt a három ifjú nyírfánál. Ott volt bizony, de nem egyedül!

Egy szürke nadrágos, fekete kalapos, zöld arcú, zöld mancsú, bakancsos fickó ugrándozott a nyírek körül. Egyik kezében vesszőkosarat, a másikban aprócska kampós botot tartott, és valami olyasmit dünnyögött, hogy „rontom-bontom, most azt mondom, este, reggel ez a gondom, bukk!”

– Mi az, hogy bukk? És mit ugrálsz itt a nyírfák körül, ha szabad kérdeznem?

– Mi az, hogy mi az? – kérdezett vissza zöld arcú, és már nem ugrált, hanem figyelmesen pillantgatott a szemüvegén át Marcsira. A tündér meg rá. Volt mit néznie mindegyiknek.

– Azt kérdezem – mondta Marcsi –, hogy mit keresel itt?

– Botot – hangzott a készséges válasz –, és már meg is találtam. Képzeld, a minap észrevettem, hogy kinőttem a botomat. Rövid nekem. Na, Karcsi, mondtam magamnak, itt az ideje új bot után nézni…

Marcsi szeme kikerekedett:

– Neked Karcsi a neved?!

– Miért? Mi van abban?

– Abban semmi, de abban igen, hogy én meg Marcsi vagyok…

Ezen persze nevetni kellett, és meg is tették gondolkodás nélkül, de aztán a tündér tovább kérdezősködött:

– Ott tartottunk, hogy kinőtted a botodat. És?

– És amikor megláttam ezeket a jópofákat itt – mutatott Karcsi az ifjú nyírfákra –, mindjárt tudtam, hogy ez kell nekem, és most azt méregetem, melyiket nyisszantsam le és mivel!

Marcsival fordult egyet a hegy, és amikor megállt, olyan éles, visító hangon szólalt meg és olyan szavakat röpített Karcsira, hogy maga is megijedt közben, mert egy haragos boszorkánynak is dicséretére váltak volna:

– Majd nyisszantalak én, te favágó, te Károly, te esztelen! Azt hiszed, azért ültettem kerek egy éve és öntöztem, gondoztam, védtem rendületlenül ezeket nyírfácskákat, hogy neked botot neveljek belőlük!?

– De… – próbált megszólalni a lekárolyozott Karcsi, a tündér azonban nem engedett.

– Semmi de, és örülj, hogy megszabadítalak egy gonosztett elkövetésétől!

– Milyen gonosztett?! Nem látod, hogy ezek a nyírfák elszáradtak! Nem látsz a szemüvegedtől?

– Te nem látsz, te károgó Károly, te a szemüvegedet is kinőtted, nemcsak a botodat! Az ágak hegyén azok a kis barna duzzanatok szerinted talán nem rügyek? Nem? Hanem?

– Nem a tiéd a hegy – próbálkozott Karcsi megrebbenve. – Se a hegy, se a nyírfa. Azért, mert te ültetted, még nem a tiéd.

Ettől aztán újult erővel támadt rá Marcsi.

– Éppen hogy az enyém, és nem azért az enyém, mert én ültettem, mert az is az enyém, amit nem én ültettem, mert a tiéd is éppúgy lehetne, ha nem irtanád ki a fákat, te értetlen Károly!

– Nem irtanám! – tiltakozott Karcsi. – Én nem vagyok irtó! Se értetlen! Érted?!

– Na jó! – bólintott a tündér. – Ajánlok egy békés megoldást… Van nekem otthon egy faragott, pihekönnyű, százéves botom.

– Száááz? – hüledezett Karcsi.

– Vagy százötven – legyintett Marcsi. – Neked adom, ha annyira szeretnél egy botot, de cserébe azt kérem, figyelj erre a három nyírfára, ha erre jársz, és ha kedved támad, ültess melléjük, mondjuk, egy hársfát!

– Ezüsthársfát! – kiáltott lelkesülten Karcsi.

– Az lesz a legjobb! – hagyta helyben Marcsi a döntést. – Gyere, kísérj haza, és ismerkedj meg az új százhetvenhét éves botoddal!

– Százhetvenhééét! Hűha! Az előbb még csak száz volt! – rikkantott Karcsi.

Ekkor már úton voltak a tündér fagerendás háza felé, és Marcsi készségesen magyarázta, hogy a faragott bot éveit hogyan kell kiszámítani, de az is elképzelhető, hogy mire megérkeztek, lebeszélte Karcsit a botozásról, mert a faültetéshez arra egyáltalán nincs szükség, és különben is… Igen, igen, ahogy Marcsi tündér beszélő tehetségét fölméri az ember, ez nagyon is valószínűnek tetszik.

Te hogy gondolod?

kép | Horgas Ádám és Horgas Judit

mesemondó | Horgas Judit