CSINÁLJUK A CIRKUSZT
Ültünk a cirkuszban és ámultunk, mert odafenn a magasban, ahol én még sikítani se mertem volna, ugrabugráltak és röppentek és egymást pörgették az artisták. Bukfenceztek és szaltóztak és kézen meg fejen álltak, és mindig elkapták a trapézrudat. A néni mintha hirtelen lezuhant volna, de a lábával elkapta a kapaszkodórudat, és úgy csüngött a szörnyedelmes magasban. Még a sikítás is belém fagyott. A bácsi meg elkapta a néni copfba font haját, és azon csüngött lefelé, együtt hintáztak a mélység felett, a fejünk felett. Nem értettük, hogyhogy nem szakad ki az a haj, irtó erős haj lehetett, azért nem zuhant a bácsi a homokba vagy a nyakunkba, sikítottunk és fütyültünk és tapsoltunk és hurráztunk.
És kipirosodott arccal jöttünk ki, és egymás szavába vágva meséltük egymásnak, amit a másik is látott, de jó volt így újra- és újramesélni, olyan hihetetlen volt az egész. Tiszta fehér volt az az oroszlán, mintha kísértet lett volna, olyan különleges… A nőci a zsiráfon lovagolt, pedig nincs is a zsiráfnak háta, elképesztő… A bűvész kilopta a pasas tárcáját, pedig hozzá sem ért, leszedte az óráját, a nyakláncát, tisztára lesápadt a pasas…
Öcsi a műsor elején folyton sikoltozott, a magasba nyújtogatta kezét, bár szerintem semmit nem értett az egészből, kétéves volt kábé, aztán a legnagyobb lármában egyszerre csak anya vállára bukott, és aludt, mint a tej, átaludta az őrjöngést, a kiáltozást, a zenekar bumsztarattáját, az elefántok tülkölését, a lovak nyerítését.
Hazafelé menet végig cirkuszosat játszottunk apával, cigánykerekeztünk és ugrabugráltunk, felkapaszkodtam a nyakába, és lebukfenceztem a mélybe, felálltam a nyakába, és nem féltem.
Ügetett velem, mint zsiráf vagy ló vagy elefánt, kitátotta a száját, én meg odahajoltam, és nem harapta le a fejemet, anya meg nevetve tapsolt, vállán az alvó Öcsivel, míg mi csináltuk a cirkuszt.
Hazaértünk az udvarra, ahol forgott a nyárfavatta, és narancsos fényt vetített a tavaszi nap, és apának akkor támadt a legnagyobb ötlete.
(A folytatás a téli számban olvasható)