CSEREBERE
Adja, ne adja?
Ezen morfondírozott a király a zálogház pultja előtt, kezében forgatva koronáját. Mit morfondírozott! Tépelődött. Tipródott. Toporgott, egyik lábáról a másikra állt. Elvégre ez itt az utolsó, ami királyságából megmaradt. Ez a korona. Nézte rajta a négy ékkövet: a kék a tengereket idézte, amelyet flottái uraltak. A rubint a vörös vasércben gazdag hegyeket, ebből lettek a vértek, kardok, sisakok hős katonái számára. A smaragd a zöld megannyi árnyalatában pompázó erdőket-mezőket jelképezte. És végül a tiszta gyémánt országának fővárosát, s a főváros közepén álló palotáját, annak éppen száz kristályablakával. Egyedül a korona emlékeztette, hogy nem is olyan rég még Hetedhétország ura volt.
– Adja vagy nem adja? – csattant a becsüs türelmetlen hangja. A király már hosszú percek óta feltartotta a sort. – Jól megfizetem – folytatta valamivel békülékenyebben –, amit kap érte, abból elélhet akár egy hónapig is.
– Csak azért sem – határozta el magát. – Egy hónap? Király volnék, vagy mi a szösz! Ha momentán ország nélkül is.
Fejébe csapta a koronát, biccentett a becsüsnek, és kimasírozott a zaciból. Emelkedett hangulata pontosan öt és fél percig tartott, amikor életében először jól hallhatóan megkordult a gyomra. Nem baj, mondta magában. Fejemen viszem az országom, a hegyeket, tengereket, mezőket meg a palotámat. Jönnek mind velem.
Ettől jobb kedvre derült. Aztán mindjárt neki is búsult, mert a palotájáról eszébe jutottak a kristályablakos termek, a termekben hátrahagyott értékes kódexek, becses unikornis-szarv, az istállókban toporgó almásderesek. Haj, haj, az most mind a sárkányé. Nem is szeretett rájuk gondolni, mert ha rájuk gondolt, a Végzetes Hiba is tüstént eszébe ötlött, márpedig nem szeretett a VH-ra gondolni. Ha mégis gondolni kellett, magában így rövidítette, hogy csak röviden jusson az eszébe. Ezért én is csak halkan emlegetem, nehogy meghallja. Még a végén megbántódnék, tessék, mondaná, már mindenki erről beszél, aztán fogja magát, és kisétál a történetből. Akkor pedig itt maradunk, kedves olvasó, Te és én, főhős meg egy szál se, és fuccs a mesének. Úgyhogy csak halkan, jó?
Szóval az történt, hogy a király felidegesített egy sárkányt. Ez volt a VH. A mesebeli dög épp csak felbukkant Hetedhétország határánál, épp hogy felperzselt ezt-azt, a király meg rögtön kiküldte rá a hadseregét. Nem kellett volna. Mindenki tudja, hogy a mesék birodalma „Hetedhétországon túl” kezdődik, így nem csoda, ha időnként a határon áttéved egy-egy odavalósi lény. Honnan lenne különben a királynak unikornis-szarva, hogy mást ne mondjak. Ez itt jól megtermett tűzokádó volt, a király logikusan cselekedett, amikor ráeresztette a hadsereget. Épp ez volt a bibi. A mesebeli lényekből, természetükhöz híven, ellenérzést vált ki az észszerű cselekvés. Összezavarja őket. Ilyen esetekre egy szál lovag a megoldás, vagy a legkisebb szabólegény. A sárkány személyes sértésként élte meg a hadseregesdit. Iszonyú mérges lett. Meg sem állt a fővárosig. Két nappal később már ő ült a trónon, a király meg… nos, már tudjuk. Hát így.
(A folytatás az őszi számban és a letölthető pdf-ben olvasható.)