CIRKUSZRA HANGOLVA
Hatalmas dobpergés szól, bevonul a porondmester, kezdetét veszi a cirkuszi előadás. A közönség előtt teljes pompában jelennek meg a szereplők: kötéltáncos, bohóc, tűzzsonglőr, csinnadrattával jönnek, előadják számaikat, a közönség tapsol.
Egy-egy jól sikerült szám után az éljenzés hatalmas, a zajba szinte beleremeg a cirkusz, úgy ünneplik az előadót. Pedig az érdem nem csak az övé: a jól megválasztott zene legalább annyira fontos, mint a jól előadott produkció. A zenét, ami a cirkuszban általában kísérője az előadásnak, nem pedig főszereplője, gyakran nem is figyeljük meg különösebben; természetesnek tűnik, hogy a bohóc számát vidám hangulatú zene kíséri, a kötéltáncosét sejtelmesebb – de képzeljük el, hogy véletlenül kicserélik az aláfestő zenéket! Képzeljük el a kötéltáncost, aki a bohóc zenéjére próbálja előadni számát. Ugye, nagyon viccesen hatna?
A zenét gondosan kell kiválasztani, hogy társa, kísérője legyen az előadásnak. Ez elsőre egyszerű feladatnak tűnhet, de rengeteg mindenre kell figyelni, ha az ember meg akarja találni – esetleg meg akarja komponálni – a tökéletes aláfestő zenét.
A cirkuszban megszokott dobpergés a hangulat fokozására szolgál, és jelzi a közönségnek: itt most valami igazán figyelemreméltó történik. Az érzelmekre hat, az emberek kíváncsiságát serkenti, olyan egyszerű elemekkel, mint a hangerő fokozása, amit zenei szaknyelven crescendónak (ejtsd: krescsendó) neveznek, vagy az egyre gyorsabb tempó, amit accelerandónak (ejtsd: akcselerandó). Pattanásig feszülnek az idegek, és akkor, ezt a feszültséget feloldva, megtörténik az attrakció – gondoljunk csak bele, milyen fontos ez például a bűvészmutatványoknál!
A feszültség keltése és feloldása ezen kívül is központi szerepet kap a cirkuszban, ahol gyakoriak a veszélyes, ijesztő vagy megdöbbentő mutatványok. Egy kifeszített dróton egyensúlyozó kötéltáncos, vagy egy magasból lelógó, függönyszerű anyagon mutatványozó légtornász (úgynevezett függönytáncos) előadása közben a közönség feszülten figyel, szinte megfagy a levegő; az előadó is koncentrál, hatalmas gyakorlottságot, szakértelmet igénylő munka ez, a zenének pedig olyannak kell lennie, hogy feszültség helyett a közönség a mutatvány szépségére koncentráljon. Ezt nyugodtabb, lassabb tempójú (andante) dallamokkal lehet elérni. Ezzel szemben például a tűzzsonglőrök számában nem a szépségen van a legfőbb hangsúly, ezért a zenének nem is azt kell kiemelni: inkább meghökkentő, határozott (deciso, ejtsd: decsizo) dallamra van szükség.
A zenebohócok a cirkusz kivételes figurái: produkciójukban a zene nem kísérőelem, hanem főszereplő. Ők képzett, virtuóz zenészek, akik előadásukat tréfás elemekkel, esetlen mozdulatokkal tarkítva adják elő; általában egy-egy ismertebb darabot figuráznak ki. A zenebohóc-szerep hatalmas kreativitást és hangszeres tudást igényel; jó példa erre a világszerte ismert Eötvös cirkusz előadója, Eötvös Gábor, aki Van másik című produkciójában egymás után szólaltatta meg a legkülönfélébb hangszereket: klarinéttól hegedűig, szájharmonikától harsonáig. A produkció része volt, hogy a hangszereket rendre kivették a kezéből, megakadályozták, hogy játsszon rajtuk, ő azonban mindig előhúzott kabátjából egy újat, „van másik!” felkiáltással, s mindegyikhez ugyanolyan szakértelemmel nyúlt.
(A folytatás a téli számban olvasható)