KÖRHINTA

Éliás meglátta, Tóbiás felvette, Dödölle hazavitte. Bár ne tették volna. Mióta náluk van az árokparton talált patkó, pokol az életük. Reggeltől estig vitatkoznak, veszekednek. Éjszakánként álmatlanul forgolódnak, fél szemük nyitva, lesik a másikat, nehogy kiosonjon a házból, hóna alatt a szerencsével.
Békétlenség, bizalmatlanság ez a patkó, átok, nem szerencse, ahogy azt elsőre gondolták! Kié a talált tárgy? Kié a patkó? Azé, aki élelmes volt, s rálelt? Azé, aki nem volt rest, s lehajolt érte? Azé, aki ügyesen a tarisznyájába tette, s fáradságot nem ismerve, hazáig cipelte? Ezen folyt éppen (és megint) a vita. Éliás a mondat végére ért, Tóbiás még nem kezdte el a mondókáját, így Dödölle sem tudott még közbevágni. A hirtelen támadt csendben jól hallatszott a kopogás.
– Ki kopog?
– Bújj be!
– Nyitva van… – kiáltottak egyszerre.
Az ajtóban szőke sörényes, rövid lábú, tömzsi ló állt. Széles hátú, nyerget sose viselt, izmos muraközi ló.
Betessékelték. Sanya, a ló, megtorpant az előszobában. Csak kérdezne valamit, aztán megy is. Minden útjába eső házba bekopog, de eddig még nem járt szerencsével.
Éliás szeme felcsillant. Tóbiás felemelte a mutatóujját. Dödölle szaladt a kamrába, kihúzta a palacsintasütő alól a rozsdás patkót (jobb helyet nem találtak neki, oda dugták egymás elől).
– Ez az?
– Csak nem ezt keresed?
– A tiéd? – kérdezték egyszerre.
– Nem! – ingatta fejét a ló.
– Biztos?

(A folytatás a téli számban olvasható)