VÉNUSZ ÉS AZ ISMERŐS ÉRZÉS
Egy idegen ember életét élem egy idegen lakásban, változott meg a férfi addigi búgó hangja váratlanul, hogy aztán zavartan elhaljon, és Vénusz cica – ha egyebet nem is − az idegenséget tökéletesen értette, ahogy szétnézett maga körül. Hetekkel korábban ment el a férfi a házból, ahol Marosvölgyi Bonifác, Tódi és Vénusz laktak szolgáik társaságában, aztán egy este visszatért, de csak hogy Vénuszt az úti alkalmatosságába tegye, és magával vigye, ahogy két hónappal azelőtt azt a sok dobozt vitte el, nagyrészt tele könyvvel, meg a zsákokat és egyebeket. Ide, ebbe a lakásba hozta őt ez az ember, a szolgája, aki most próbál nyugodt hangon susmorogni a fülébe, csakhogy őt nem tudja félrevezetni, hallja ő, amit hallani kell. A lakásba sok lépcső vezet föl, s az ablakaiból messzire, ám ismeretlen vidékekre látni.
Amikor megérkezett, Vénusz cica először keresett egy biztonságos helyet. Ágy alatt, mint mindig. Jóllehet, ez az ágy ismeretlen volt. Idegen.
Mikor idővel előóvakodott, fölismerte az íróasztalt, megtalálta a cicavécéjét, a cicabútorát. Ez megnyugtató, mindenesetre, gondolta volna magában, ha nem lett volna sokkal fontosabb dolga: alaposan meg kellett mosakodnia, aztán mindenhez nekidörgölőzni. Birtokba kell venni ezt a teret, határozta el Vénusz cica, mert ha a szolga idegennek is érzi, neki föltétlenül be kell laknia. Akár még jó is lehet majd itt. Tódi, a szeleburdi máltai selyemkutya, akinek csaknem olyan finom a bundája, mint Vénusznak, nem abajgatja többet. És Marosvölgyi Bonifác tudálékossága sem kelt benne különös érzéseket ezután.
Vénusz elégedetten paskolta meg a könyvespolcot, amelyen ismerősnek tetsző kötetek sorakoztak. Sőt, abban a másik helyiségben maguk a polcok is ismerősnek tűntek… Igen, igen, ezek a házából valók! Érezni rajtuk Bonifác, Tódi, a kert és a női szolgája illatát! Ennek megörült. Mert a szagok a leginkább idegenek ezen az idegen helyen.
Mostantól itt fognak lakni, ezt hajtogatja a férfi. Vagyis a háza már nem a háza, de ez a lakás immár az övé, állapította meg Vénusz.
Kettesben, mondta a férfi. Vagyis Tódi és Bonifác nem jönnek, nyújtózkodott Vénusz, s elégedetten, kissé gúnyosan somolygott volna, ha rendelkezett volna a művelethez szükséges izmokkal a pofijában. Mivel azonban ilyenekkel nem rendelkezett, csak nyervantott egyet. Meg a női szolga sem jön, ezek szerint, jutott eszébe. Ennek nem örült. A férfi szolga sem örül, ahogy látta. Talán csak neki, Vénusznak. Mert ő nem idegen. Ebben az egyben biztos lehet akárki. Ő aztán soha, de soha nem idegen. Ő Vénusz cica, minden kétséget kizáróan. És nyilvánvalóan és magától értetődően ismerős.
Újra nyeffentett egyet, a homlokát hozzádörgölte a férfihoz. Tessék, ímhol egy ismerős érzés az idegenségben, gondolta volna, ha lett volna kedve gondolkodni.