NYÚLSZÍV
Tódi olyan hangon nyüszített, hogy Vénusz cica azt hitte, megszakad a szíve. Tódié és a sajátja. Marosvölgyi Bonifác sajnálkozva figyelte őket. Tisztában volt azzal, hogy ennyitől nem szakad meg a szíve senkinek. Mármint annyitól, hogy a szolgák pár órára elmentek valahová. És egyáltalán. Ez csak egy szófordulat. Ráadásul amolyan szófordulat, ahogy tudálékosan szokták mondani. No, de Tódi kutya, Vénusz pedig inkább szép, semmint okos, emlékeztette magát Marosvölgyi Bonifác, és nem szólt rájuk, pedig már a nyelve hegyén volt egy erőteljes fölszólítás: ugyan, hagyják már abba!
Már csak azért is visszanyelte a határozott szavakat, mert hirtelen elszégyellte magát. Eszébe jutott Lapát, a nyúl. Lapát a füléről kapta a nevét, csontsoványan és bőrig ázva találta az egyik szolga a kapubejáróban, amikor még nem házban, csak lakásban éltek. Szótlan, réveteg tekintetű teremtmény volt. Ha Tódi már akkor is velük lakik, minden bizonnyal megragadja a fülénél, hogy húzza-vonja maga után, s közben azt hiszi, ez Lapátnak is kellemes, sőt, nincs is egyéb vágya, csak hogy egy máltai selyemkutya a fülénél fogva cibálja és csaholjon mellé. Tódi azonban akkoriban nem hogy nem lakott velük, de még nem is élt.
Lapát néhány óra alatt megszáradt a sarokban, ahová húzódott. Újabb néhány óra múlva kicsiny piramisnyi nyúlbogyót termelt maga mögé, Vénusz fintorogva kerülgette. Az egyik szolga eltakarította, majd simogatni kezdte Lapát hátát. Lapát tűrte, de nem élvezte.
Marosvölgyi Bonifác ekkor érezte úgy, kézbe, helyesebben mancsba kell vennie a dolgokat. Eltúrta a szolgát Lapáttól, hozzá bújt, dagasztotta a hátát, és afelől érdeklődött nyájasan-kedvesen, mi bántja? Lapát nem válaszolt. Marosvölgyi Bonifác viszont nem adta föl. Dagasztott, nyájaskodott, kedvessége és megértő dorombolása határt nem ismert. Lapát szíve hevesen dobogott. Majdnem egy óra is eltelt, mire elmondta, hogy valamiféle ünnep alkalmából került egy családhoz, úgy örvendeztek neki, hogy belepirult; kényeztették, simogatták, becézték, aztán két hét múlva berakták egy kosárba, levitték az utcára, sétáltak vele egy keveset, majd kitették egy pocsolya közepére. Mivelhogy esett. Az eső.
Amikor idáig jutott, Marosvölgyi Bonifác olyan hangot hallott a bőre alól, mint amikor elreped egy nadrág. Lapát teste elernyedt, a szívdobogás elcsendesült. És ez nem csak szófordulat, emlékeztette magát később Marosvölgyi Bonifác, akkor pedig olyan erővel dagasztotta tovább, mintha tésztát gyúrna, s a dorombolásban is magasabb fokozatra kapcsolt. Lapát izmaiba lassan visszatért az erő, mellébe a dübögés. Nem mondott semmit, csak Marosvölgyi Bonifác vállára hajtotta a fülét.
Tódi olyan hangon nyüszített, hogy Vénusz cica azt hitte, megszakad a szíve. Tódié és a sajátja. Marosvölgyi Bonifác sajnálkozva figyelte őket, és Lapátra gondolt, akit végül a szomszéd kislány fogadott magához, s a kandúr néha látta az ablakból, ahogy az udvaron, egy nyitott aljú ketrecben füvet legel. Olyankor nyeffentett neki, Lapát pedig kicsit szégyenlősen, leginkább azonban hálásan mosolyogva intett a fülével, s zavarában elfelejtette rágni a füvet, amely zölden-hosszan kandikált elő nyúlfogai közül…