FALKA
Egy mindenkiért, mindenki egyért – mondja Tódi eltökélten, és Marosvölgyi Bonifác eltűnődik. Hajlik rá, hogy vicceskedve, mégis szemtelenül azt felelje:
− Egy mindenkiért és mindenki értem, úgy még értelme is van – mégsem ezt feleli. Tódi kutya, a falka a mindene. Szerinte egy falka vagyunk, gondolja Marosvölgyi Bonifác, s ha macskák képesek volnának ilyesmire, icipicit lebiggyesztené az alsó ajkát.
− A kutyák képtelenek egyedül boldogulni, azért verődnek falkába – magyarázta nemrégiben Vénusznak.
− Mi, macskák bárhogyan, bármilyen körülmények között boldogulunk – tartott szünetet a mosakodásban Vénusz. – Nem úgy, mint ők − és ha macskák képesek volnának ilyesmire, gúnyos fintorba húzta volna össze a pofiját.
Hát, én bizonyosan bárhogyan, bármilyen körülmények között boldogulok, gondolta Marosvölgyi Bonifác, de hogy te… Hangosan azonban csak morrant egyet. Vénusz ezt bátran vehette egyetértésnek. Annak is vette.
− Egy mindenkiért, mindenki egyért – ismétli Tódi, és megböki az orrával Marosvölgyi Bonifácot, hogy figyeljen már végre rá, ne mélázzon, ne álmodozzon, ne ki-tudja-mit-csináljon.
− Én egyszer már elkaptam egyet – jelenti ki Marosvölgyi Bonifác, lustán nyújtózva.
− És? És? És?
− A szolgáink szerint rosszul tettem.
− Mert? Mert? Mert?
− A szolgálólány szerint egyrészt undorító, főleg ahogy a nyolc lába közül kettő kilógott a számból, másrészt úgy vélte, meg is betegedhetek tőle. A szolga pedig hozzátette, hogy az is isten állatkája.
− Ez mit jelent?
Nagyjából annyi az értelme, mint annak, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért, válaszolná Marosvölgyi Bonifác, ha pökhendi és buta macska lenne. Marosvölgyi Bonifác azonban rendkívül okos és − ha olykor nagy is a mellénye − alapvetően alázatos és figyelmes; s ha néha játssza is az érzéketlent, együttérző és tapintatos.
− Azt jelenti, hogy nem kell bántani a pókokat – mondja végül.
− De Vénusz most fél odamenni – hajtogatja a kutya −, és akkor éhes marad. És az rossz. És egy mindenkiért, mindenki egyért, szóval gyerünk, és… Jó, ne bántsuk, csak tanítsuk móresre!
− Nem lehet – sóhajt Marosvölgyi Bonifác. – Hozzájuk érsz, s már végük is. Nem valami strapabíróak.
− Akkor ne bírják a strapát, mit bánom én – hadarja Tódi −, csak ez húzzon innen, mert Vénuszka fél tőle!
− Na, jó – emelkedik föl Marosvölgyi Bonifác, s Tódi nyomában a konyhába vonul, ahol a cicatányér fölött egy nagy, kövér pók tanyázik. Marosvölgyi Bonifác a farkával söpör egyet, mire a nyolclábú, Tódi ujjongása közepette lepottyan a padlóra, és hanyatt-homlok menekül.
− Vissza ne gyere! – kiabál utána a kutya, aztán Marosvölgyi Bonifác felé fordul. – Egyedül is elbántam volna vele azért…
− Nyilván – hagyja rá a kandúr. – De hogy nem körültekintően jártál volna el, nem úgy, hogy mindenki megelégedésére szolgáljon, az bizonyos.
Tódi ebből a dagályos beszédből ugyan mit sem értett, abban azonban rendíthetetlenül biztos volt, hogy a falka a legjobb dolog a világon.
− A több nemcsak több, de jobb is, mint az egy – állapította meg.
Marosvölgyi Bonifác erre csak morrant egyet. Tódi ezt bátran vehette egyetértésnek. Annak is vette.