BICIKLISZABADSÁG
Nyuszmancs mindig is otthon érezte magát a nyeregben. No, nem a ló hátán, nagy becsben tartotta viszont a kerékpárját. Hosszú-hosszú túrákat tett vele, hegyre föl, völgybe le, síkságokon át, esőben, szélben, napsütésben. Imádta, ahogy a bicaj kereke sebesen forog, a friss levegő átjárja a tüdejét. Úttalan utakra is bemerészkedett szeretett pléhkecskéjével, bátran, akár egy felfedező.
Egy alkalommal a Dimbes-Dombos Tájékon, amelyet a helyiek, akik folyton náthásak voltak az állandó, csontig hatoló széltől, Dimbes-Dombos Dájéknak ejtettek, szóval arrafelé, ahol hajdan az óriások fölgyűrték az alföldet, az egyik út végén nem jobbra fordult, hanem balra, s pár kilométer gurulás után elért egy borókást. A térképe szerint nem kellett volna ott legyen az a borókás, ám Nyuszmancs nem rettent meg, merészen behajtott a bokrok között kanyargó keskeny ösvényre. Nagy ügyességre volt szükség, hogy a szűk csapáson uralja a bringát, ám Nyuszmancs kivételesen ügyes volt egészen aprócska kora óta.
Úgy ötszáz métert haladhatott, amikor egy tisztásra ért. A tisztáson csinos házak sorakoztak, szám szerint egy tucat, a házak előtt komor tekintetű férfiak és nyúzott arcú nők álldogáltak.
– Ki fia-borja vagy, és mit keresel itt? – mordult rá az egyik morc fickó.
Nyuszmancs elárulta a nevét, s hogy honnan jött, valamint azt is, hogy véletlenül keveredett a borókás közepébe.
– Már ha ez a közepe – tette hozzá óvatosan.
– És mi az ördögkereke, amin érkeztél? – firtatta egy másik zord ábrázatú ember.
– Bicikli – válaszolt Nyuszmancs.
– És mire való? – vonta föl a szemöldökét az egyik asszony.
– Tekerésre, utazásra, szabadságra – nevetett Nyuszmancs. – Kipróbáljátok?
Huzakodtak egy ideig, óvatoskodtak, értetlenkedtek a borókás lakói, végül egyikük fölpattant a drótszamárra, hogy menten el is vágódjon vele.
– Ez egy fenekarika! – tápászkodott föl sajgó derékkal.
– Vasparipa – mosolygott Nyuszmancs. – Ha nem jól ülöd meg, ledob, mint az igazi.
– Inkább hidegló – dünnyögte a pórul járt próbálkozó.
A borókás lakói összevonták szemöldöküket. Mivel azonban éppen holtszezonban jártak, azaz nem érett a borókabogyó, a hernyókat meg már mind leszedték a levelekről, s amúgy is unatkoztak cefetül napok óta, nem zavarták el Nyuszmancsot. Körbeállták a vendéget, s egyik a másik után kipróbálta a cangát. Nyuszmancs tanította őket, magyarázott, segített, s közben mosolygott és nevetett és viccelt. Estére a mogorva arcvonások meglágyultak, s mind több borókakertész tudott hosszú métereket tekerni a különös, idegen járművel. Ott is marasztalták Nyuszmancsot vacsorára, sőt, szállást is adtak neki, s másnap mind megtanultak biciklizni.
Így esett, hogy a borókakertészek előtt kinyílt a világ. Mert miután megtanulták megülni a kétkerekűt, Nyuszmancs segítségével beszereztek maguknak is többet, s a borókás magányából kitörtek, helyesebben kitekertek a széles nagyvilágba.
Azóta is tekernek. Talán ti is találkoztatok már velük!