A SZÁZEGYEDIK BOGÁR
A kiserdőben, a sarkon túl, pontosan százféle bogár élt, míg egy őszi napon meg nem jelent a százegyedik. Akinek semmi keresnivalója nem volt a sarkon túli kiserdőben. És nem is keresett semmit. Inkább csak félt.
Az egész úgy kezdődött, hogy egy kislány sétálni vitt egy kutyát, s a kicsike kenyérbogár, aki a kislány gallérja alatt szunyókált, egy hirtelen forduláskor a centrifugális erő hatására kirepült a fészkéből, s lepottyant az avarba. Nem ütötte meg magát, de mire fölfogta, mi történt vele, a kislány és az eb már messze jártak.
A kicsi kenyérbogár megrettent. Sosem járt még odakinn. A kenyérbogarak nem szeretik a külvilágot. Sem a természetet. Mondjuk ki nyíltan: a kenyérbogarak nem természetbarátok. Az emberrel élnek, leginkább a kamrájában. Innen a nevük is. Aprócskák és a nagyvilágban egészen elveszettek.
– Mit keresel itt? – reccsent rá egy hang a kis kenyérbogárra, aki megmerevedett a rémülettől, és képtelen volt válaszolni.
Két hatalmas agancs tornyosult lebénult teste fölé.
– Mit keresel itt? – kérdezték az agancsok, minden egyes szótagot külön megnyomva.
– El-el-elvesz…, eltévedtem – nyögte.
– Úgy látom, bogár vagy – hallott egy másik hangot.
– Ke-ke-kenyérbogár – suttogta.
Időközben a látóterébe nyomult a hatalmas fej, amelyen az agancsok ültek.
– Én vagyok a legerősebb szarvasbogár széles e vidéken – közölte büszkén.
– Én meg a legokosabb rózsabogár – lépett melléjük a másik szerzet.
– Ez a mi erdőnk – jelentette ki a szarvasbogár.
– Én az emberekkel élek – hadarta a kis kenyérbogár.
A másik kettő egy ideig hallgatott. Aztán odébb mentek, sutyorogtak. Végül arra jutottak, nem jó, ha egy bogár az emberrel él. Inkább befogadják maguk közé.
A kis kenyérbogár eleinte nem örült az új lakóhelyének, idővel azonban megbékélt. Belátta azt is, hogy az erdei bogarak semmi hasznát nem veszik, pusztán a jóindulatuknak köszönheti, hogy velük élhet. Sőt. Hogy élhet. Mert még az élelmet is úgy hordták össze neki (nem mintha sokra lett volna szüksége). Néha azért össze-összesúgtak a háta mögött, haszontalannak nevezték és ferde szemmel néztek rá, s olyankor szipogva aludt el, pedig az okos rózsabogár mindig vigasztalta.
Az emberekkel, akik legfeljebb a kiserdő ösvényeit rótták, nem sok dolguk akadt a bogaraknak. Ám egy napon egy ember behatolt a csalitba, bekukkantott minden bokorba, minden fa tövébe, belesett minden lehullott ág alá, s végül nyakon csípte, és egy átlátszó edénybe zárta a legerősebb szarvasbogarat. A kiserdő bogárnépe ettől úgy megijedt, hogy levegőt venni is alig mert. Egyedül a kis kenyérbogár nem tétovázott, ráugrott az emberre, s a gallérja alá fészkelve vele tartott az emberek világába. Egészen pontosan egy félhomály uralta szobába, ahol a falakat rengeteg bogár és lepke borította. Egyik sem élt. Mindegyiket tűvel szúrták át.
Az ember az asztalra tette az átlátszó edényt, benne a foglyot. A kis kenyérbogár elhagyta a gallér menedékét, s mikor az ember kiment a szobából, odaugrott, s nekiveselkedett a börtönedénynek: nyomta, nyomta, nyomta, majd beleszakadt. Addig-addig, hogy az edény elérte az asztal szélét, ott megbillent, majd lezuhant, és ripityára tört – a szarvasbogár kiszabadult.
– Menekülj! – kiáltott neki a kenyérbogár.
– És te?
– Én itthon vagyok, tudod! – s már el is iszkolt a ház belseje felé.
A legerősebb szarvasbogár ugyancsak elinalt, csak ő kifelé tartott. Sikerült is viszontagságos úton visszatérnie a kiserdőbe, amely addigra újfent száz bogárnak adott otthont. Mikor elmesélte a kalandjait, a többiek némán hallgatták, nem szóltak egy szót se. Ám a sarkon túli kiserdőben azóta is a hős kenyérbogárról mesélnek elalvás előtt a bogárszülők a bogárgyerekeknek. És ez így is marad, míg világ a világ.