A kiszáradt patak
New Szeged környékén, a nagy nyugat-ausztráliai pusztaságban mérföldek százain keresztül semmi egyebet nem láthat az utazó, mint bokrokat, nagy ritkán furcsa alakú, csenevész fákat, a vöröses talajon sárguló füvet, gyíkokat és egyéb hüllőket, köveket és reszkető délibábot ott, ahol a föld az éggel összeér, s a végtelen kezdődik. Csakhogy még ezeket sem nagyon látja senki, mert utazó igen ritkán fordul meg arrafelé.
Keserű Rebek István, az egykori betyár, rövid ideig Rózsa Sándor embere, mégis ezen a véget nem érő, száraz pusztaságon alapított várost. Miután kiszabadult a börtönből, Fiuméba gyalogolt, fölszállt egy gyors járású, keskeny hajóra, majd Írországban egy másik, sokkal hatalmasabb gőzösre, amellyel átszelt óceánokat és tengereket, földrészeket került meg és átvészelt három hatalmas vihart, majd partra szállt egy földön, amely talán nem is létezik. Járta egy város utcáit, összeszedte az elveszetteket, s nyugatnak indult velük, keresztül a zöldellő réteken, dús füvű legelőkön, el a gabonaföldek mellett. Útján ugráló őzek, a helyiek szerint kenguruk és óriási varánuszok kísérték. Mikor elérte a tájat, ahol megszűnt a zöld és átforrósodott a levegő, még hónapokig tévelygett a kegyetlen vidéken, mire végül egy kis patak partján leszúrta apja szépen faragott pásztorbotját, utolsó emlékét a föld másik feléről, a hazájából, és kijelentette, hogy itt fog állani New Szeged városa. A vele tartó tikkadt és halálosan fáradt emberek pedig hálát adtak a sorsnak, amiért végre megállapodhatnak.
A kis patak révén New Szeged népe hamarosan csinos kerteket hozott létre. Répát, krumplit, káposztát, salátát termeltek, bogyósgyümölcsöket neveltek, befogták a hatalmas madarakat, amelyeket emunak neveznek a helyiek, az ugráló őzek néhány családját is karámba terelték, csatornákat ástak és fákat ültettek, s az őslakosok folyvást figyelő tekintete mellett valóságos kis paradicsomot hoztak létre.
Harminchárom évig éltek boldogan. Amikor rájuk köszöntött az új évszázad, elromlott minden. A patak, amely kertjeiket és növényeiket táplálta, egyre apadt. Az egyik őslakos úgy vélte, egy bunyip költözhetett a forráshoz, az torlaszolja el a vizet. A bunyip gonosz lény, ártani született, ezt akkor már tudták a New Szeged-iek is, eleget hallották az őslakosok meséit.
K. Rebek István, bár szakálla már megőszült, karja lesoványodott, fölkerekedett, hogy megkeresse, ahol a víz ered, s elűzze az ördögöt. Három nap, három éjjel ment, mire ráakadt a forrásra. Bunyipot azonban nem talált. Nincs mit elűzni, semmi sem torlaszolja el a víz útját, egyszerűen csak lassan kifogy a forrás. Ahol valaha többarasznyi szélesen folyt a víz, ott most pár hüvelyknyi erecske csörgedezik.
– Nincs itt bunyip. A növényeitek itták meg az összes vizet – hallotta akkor K. Rebek István a háta mögül. Megfordult, egy vénséges őslakossal találta magát szemközt.
– Megráztam az esőbotot – mondta még az öreg –, mert megsajnáltalak benneteket. De mit sem ér. Utoljára az apám idejében esett, s legközelebb akkor fog, amikor az unokám megnősül. Így megy ez, mióta a lelkek kiléptek az álomidőből, és testet öltöttek.
Keserű Rebek István lehajtotta a fejét. Megértette, mit jelentenek az öreg szavai.
– Ha el is jött a bunyip a vidékünkre, magatokban keressétek – mondta még az öreg, de mire a városalapító válaszolhatott volna, eltűnt.
Beszélik, New Szeged ma is áll. Házai üresek, a lakói réges-régen fölkerekedtek és odébb álltak. Beszélik azt is, a hajdani patak nemrég újraéledt. S mondják, akadnak, akik elindultak az irányába.