AZ ÓCEÁN FENEKE

Vajon a tavaknak, tengereknek, óceánoknak is vannak testrészeik? Természetesen nincsenek. Akkor miért beszélünk a fenekükről? És hogyan mutatják ezerféle arcukat, ha nincs se orruk, se szájuk? Hogyan nyelik el a beledobott kavicsot torok nélkül?

A kézzel nem fogható jelenségek kifejezésére sokszor olyan szavakat hívunk segítségül, amiket a mindennapokban is használunk, és akár meg is tudunk mutatni magunkon vagy a környezetünkben. Az egyik leggyakoribb módszer, hogy úgy teszünk, mintha a tárgyak, természeti jelenségek emberek lennének, és a velük kapcsolatban használt kifejezéseket vesszük elő ezek leírásakor is.

Így van ez a fenti példákban is. Emberként gondolunk a nagy vizekre, amikor a fenekükről beszélünk: ha ráülünk, alulra kerül, és a formája is olyan, mint amikor a tó vagy az óceán mélyén gödröket alakít ki a folytonos hullámzás.

Mivel kicsi korunktól folyamatosan tapasztaljuk, milyen, amikor valakinek derűs vagy éppen mérges gondolatok tükröződnek az arcán, könnyebben megértjük a tenger viselkedését is, ha az emberek változatos arckifejezéséhez hasonlítjuk a nyugodt, napsütötte vagy éppen a nagy hullámokat verő, viharos vizet.

Ugyanígy naponta többször átéljük, hogyan tűnik el az étel a szánkból, amikor lenyeljük, így ezzel a szóval mindenki számára jól érzékeltethető, hogy valami örökre odaveszik egy folyóban vagy tóban.

Ezt a nyelvi trükköt használjuk, amikor azt mondjuk, a dér megcsípte a leveleket, már csak néhány parázs pislog a kandallóban, vagy a tél után ébredezik a természet, és ezért lesz szeme a kukoricának és a szőlőnek, szája a zacskónak, füle a táskának, garatja a malomnak.

A bemutatott példák hasonló folyamat kétféle típusához tartoznak. A dér csípése, a parázs pislogása, a tél ébredezése a megszemélyesítés példái: ekkor olyan cselekvéssel vagy tulajdonsággal ruházzuk fel a természeti jelenségeket és az élettelen tárgyakat, amelyek jellemzően emberiek. Amikor pedig testrészekkel azonosítottuk a jelenségeket közös tulajdonság alapján, metaforákat alkalmaztunk.

A megszemélyesítést és a metaforát a költők is gyakran használják. Petőfi versében az óceán a költő szomorúságának határtalanságát és mélységét fejezi ki, amihez képest öröme csupán akkora, mint egy apró, nehezen megtalálható gyöngy a vízben.

A metafora és a megszemélyesítés fordítva is működik. Természeti jelenségeket és élettelen tárgyakat leíró szavakat is használhatunk emberi cselekedetek, érzések kifejezésére. Eleinte bimbózik, majd kivirágzik a szerelem, akárcsak egy szép virág. Aki gyengének érzi magát, az hervadt, mint a tápanyag nélküli növény. Valakinek elborul az arca bánatában vagy dühében, mint a vihar előtti égbolt, sőt villámokat szór a szeme, mások csak fortyognak magukban, mint a száz fokon lobogó víz a fazékban. Aki szeszélyesen viselkedik, az hullámzó kedélyű: hol jó a kedve, hol rossz, azaz a hangulata hol fent, hol lent van, mint a hullámzó víz.

Te mindig szavakba tudod önteni az érzéseidet? Melyeket élted át a fentiek közül?