AZ ÉDENKERT LEGENDÁJA
Az Édenkertről szóló legendák számtalan nép mondavilágában megtalálhatók. A mezopotámiai, egyiptomi és görög mítoszok szerint eleinte halhatatlanok voltak az emberek és tökéletes harmóniában éltek egymással és a természettel.
A Paradicsomról szóló legrégebbi monda a suméroktól származik, az i. e. II. évezredből. Az Éden szó is sumér eredetű: „felső oldal”-t vagy síkságot jelent. A monda szerint az istenek lakhelye volt, „ahol felkelt a nap, ahol nem ismerték sem a bánatot, sem a betegséget és nem hallatszott hollókárogás”.
A sumér Gilgames-eposz főhőse eljutott a hegytetőn élő istenek kertjébe, ahol a fák és a bokrok drágakövektől csillogtak. Gilgames arról is nevezetes, hogy bárkát épített, amelyben túlélte a vízözönt. Az ókori görög Homérosz is beszámolt egy világ végén található helyről, melyet Elíziumnak nevezett el. Ott nem volt hó, sem viharos szelek, mindig friss szellő fújdogált. A költő kortársa, Hésziodosz is írt erről a helyről, felidézve a letűnt aranykort, mikor az emberek békességben és gondtalanul éltek.
A Biblia szerint az Úristen kertet ültetett az Édenben, hogy otthona legyen az első emberpárnak, Ádámnak és Évának. „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” Az Úr mindenféle fát sarjasztott, melyek bőséges termést adtak, majd a kert közepébe elhelyezte az élet fáját és a jó és a rossz tudásának fáját, melynek gyümölcséből Ádám és Éva nem fogyaszthattak. A kertet pezsgő vizű folyó szelte át, mely négy ágra szakadt, ezek a Tigris, Eufratesz, Gilon és Pison. A középkorban a négyágú folyóban a világ négy tájára terjedő kereszténység jelképét látták.
Ádám és Éva boldog és tudatlan állapotban éltek a kertben, míg a kígyó kísértésének engedve ettek a tudás fájának tiltott gyümölcséből, és Isten ezért kiűzte őket.
A kert az iszlám vallásban is fontos szerepet tölt be. Az iszlám szent irata, a Korán szerint az Édenkert nem a földön, hanem a mennyben található. Az Allahnak tetsző életet élő muszlimok haláluk után jutalmul a túlvilágon olyan kertben élhetnek, ahol szökőkutak csörgedeznek, víz-, tej- és mézpatak csordogál, és gyönyörű fiatal lányok szolgálják fel ezüsttálcákon a finom falatokat. Addig is, míg a Paradicsomba kerülnek, az iszlám építészek és a tudósok igyekeztek megépíteni a lehető legtökéletesebb kertet, hogy megteremtsék a Paradicsomot a földön is.
A keresztények eközben egészen a középkorig megszállottan keresték az egykori Édenkert helyét. Úgy tűnt, Mezopotámiából kell indulniuk, ahol a Tigris és Eufratesz folyók ma is megtalálhatók. A Pison és Gilon helyét azonban hiába keresték, nem sikerült rájuk lelni. Számításba vették Jeruzsálemet és Golgotát is, ahol a Biblia szerint Jézust keresztre feszítették, de itt sem jutottak eredményre. A földrajzi felfedezők közül sokan azt remélték, nyomára bukkannak, de minél tovább keresgéltek, minél nagyobb területeket ismertek meg, annál kevésbé hittek a létezésében.
Lassan kialakult az elképzelés, hogy az elveszett Édenkertet aprólékos gyűjtögetéssel kell pótolni. Gyönyörű botanikus kerteket hoztak létre, Párizsban, Padovában, Oxfordban, ahol a világ négy tájáról származó virágokat, fákat, bokrokat ültettek el négy részre osztott köralakban, ami az élet négy folyóját és a négy világrészt jelképezte. Ekkor készült Mátyás király visegrádi palotakertje, amit a középkori Európa legelbűvölőbb kertjének tartottak, és az égi paradicsom földi másának neveztek. A botanikus kertet a tudósok a Teremtés részleteit magyarázó kézikönyvként tanulmányozták. Némely növény gyógyerejét ismerve a botanikusok úgy vélték, ha a világ minden növényét sikerül összegyűjteniük, akkor minden betegség gyógyszerét is megtalálják.
Az Éden jelentése idővel módosult. Az írók, költők, festőművészek alkotásaiban ma már inkább olyan helyként jelenik meg, ahol béke van, jólét és szeretet, és ahová az ember szívesen elmenekülne a gondokkal teli hétköznapokból.