Victor András

AZ EBIHAL ÉS VÍZI TÁRSAI

AZ EBIHAL ÉS VÍZI TÁRSAI

Neve szerint az ebihal kutya is meg hal is, pedig egyik sem, hanem a béka lárvája. A szó első két betűje – eb – a kutyára utal, s a szóösszetételekben általában lekicsinylést, megvetést fejez ki. Ebben az esetben azt, hogy hiába mutatja magát halnak – még az úszása is olyan –, nem igazi hal. Semmire sem jó. Se megenni, se fölnevelni nem lehet.
A magyar nyelv más esetben is az eb (vagy kutya) szó odaragasztásával jelzi valaminek a hitványságát, értéktelenségét. A kutyatej fehér nedve nem igazi tej; az ebszőlő szép, piros bogyókat termő, de mérgező növény; az ebszékfű a székfűhöz (más néven kamillához) nagyon hasonló, de gyógyhatást nem mutató növény. A történelmi regényekben a muszlimok néha kutyahitűnek mondják a keresztényeket, Rákóczi kurucai meg ebhitű labancokról énekeltek.

Van egy közmondásunk, amelyben kétszer is szerepel az eb szó, s arról szól, hogy a nem becsületes úton szerzett vagyon könnyen elvész. Melyik ez a közmondás?

Az ebihal tehát nem eb és nem hal, hanem a béka lárvája. Sokféle lárvával találkozunk az élővilágban. A pillangó lárvája hernyó, a szarvasbogáré pajor, a légyé nyű vagy kukac. A szitakötő vízben élő lárvájának nincs saját neve; egyszerűen szitakötő lárva. A „lárva” latin szó, azt jelenti, hogy ’kísértet, szellem, álarc’.

A halaknak is van lárvája. A nőstény halak vízinövényekre rakják le a petéiket, és mivel a peteburok gyakran átlátszó, kívülről is követni tudjuk, ahogy a pici embrió fejlődik. Néhány nap elteltével azt látjuk, hogy a lárva körbe-körbe úszkál a peteburkon belül. Amikor eléri a kellő fejlettséget, és a petében raktározott tápanyag is elfogyott, kipukkasztja a peteburkot, és kiúszik belőle. Innentől már halivadéknak nevezzük.

A halivadékok és a felnőtt halak is kopoltyúval lélegeznek. A kopoltyút eltakarják a kopoltyúfedők, amelyek a fej két oldalán ritmikusan nyílnak-zárnak. Lélegzéskor a hal száján beáramlik a víz, és körülmossa a kopoltyú vékony lemezkéit. Eközben az ott lévő milliónyi hajszálérben áramló vér fölveszi a vízből az oxigént, és leadja oda a szén-dioxidot. Majd végül a víz kiáramlik a szabadba a kopoltyúfedő nyílásán.

Térjünk vissza az ebihalakhoz! A történetük ott kezdődik, hogy a felnőtt hím és nőstény békák vízközelbe vándorolnak, ott párzanak, és a nőstény lerakja a petéket. Ez a peterakás nem kis feladat! Egy-két óráig is eltart, amíg például a varangy a több méter hosszú – tízezernyi petét tartalmazó – petezsinórt rátekeri a vízi növényekre. Más békák (például a kecskebéka) nem hosszú zsinórban, hanem kocsonyás csomókban rakja le a petéit, de szintén több ezret egy helyre.

Ezekből a petékből bújnak ki az ebihalak. A kikelt ebihal vicces látvány. Hosszúkás-kerek teste van, amelyhez vékony, hosszú farkinca kapcsolódik. Általában nagy csapatokban úszkálnak a vízben, és többségük nem éri meg a felnőttkort. Halak, vízimadarak, de még a szitakötő lárvái is vadásznak rájuk. Amelyik mégis életben marad, a napok teltével látványosan növekszik, erősödik. A farkuk azonban elvékonyodik, ugyanis nemcsak mozgásszerv, hanem tápanyagraktár is, amit (a vízi moszatok fogyasztása mellett) szép lassan felélnek.

Az ebihalak is kopoltyúval lélegeznek. Csakhogy az egyáltalán nem olyan, mint a halaké. Fejlődése első napjaiban még látszik, hogy a fejéből kétoldalt picike, fürthöz hasonló kopoltyúk nyúlnak ki, de később azokat betakarja egy bőrlemezke; csak kicsi nyílás marad szabadon, amelyen ki-be áramlik a víz. A működése viszont hasonló a halakéhoz: sok-sok vékony érben áramlik a vér, és a vízzel oxigénre cseréli a szén-dioxidot.

Az ebihal kopoltyúja kicsike, a víz sem áramlik át rajta úgy, mint a halakén, tehát elég gyenge kis légzőszerv. De nincs is szüksége ennél hatékonyabb kopoltyúra, mert a bőrén keresztül is lélegzik. A vékony bőrében lévő hajszálerek ugyanúgy működnek, mint a kopoltyú hajszálerei.

Ahogy a kis ebihal nő és erősödik, lassan kifejlődik először a hátsó, majd a mellső lába.
A kopoltyúja fokozatosan elsorvad, viszont lassan erősödik a tüdeje. A nagyobbfajta ebihalak fel is jönnek időnként a vízfelszínre levegőt venni. Ebben az életszakaszban tehát egyszerre háromféle légzésük van. A kopoltyújuk még, a tüdejük pedig már működik, s folyamatosan van bőrlégzésük.

Később a kopoltyúnak még a nyoma is eltűnik, és a kifejlett békák már tüdővel lélegeznek akkor is, ha éppen a vízben vannak. Erős hátsó lábukkal nemcsak nagyokat ugranak, de kiválóan úsznak is.

A békáknak felnőtt korukban is megmarad a bőrlégzésük, ezt vékony és állandóan nedves bőrükben a gazdag hajszálérhálózat teszi lehetővé. Ezért, ha a bőre olajjal szennyeződik, a béka elpusztul, mert megfullad.

A békákat a kétéltűek közé soroljuk, a gőtével és a foltos szalamandrával együtt. Valóban kétéltűek, mint a katonai járművek, amelyek szárazföldön és vízben is tudnak haladni. De nem ez a kétéltűek meghatározó jellemzője, hanem hogy lárva korukban kopoltyúval lélegeznek, kifejlett állat korukban pedig tüdővel, akár erdőben élnek, akár vízparton. Szaporodni persze mindig vízhez mennek, hiszen a petéjüket vízbe kell elhelyezniük.

Talán a szúnyog is kétéltű?

Hiszen a kifejlett rovar a szárazföldön él, a lárvája pedig a vízben! A szúnyoglárvák 5–6 mm hosszúak, tömzsi fejük van két szemfolttal, valamint szelvényekből álló, vékony farkuk. Kígyózó vagy hirtelen csapkodó testmozgással hol mélyebbre süllyednek, hol fölfelé úsznak a vízfelszínig. Amikor elérik a felszínt, nem a fejüket dugják ki a vízből, hanem a farkuk végével tapadnak alulról a vízfelszínhez. Ilyenkor levegőt lélegeznek. Vízben élnek tehát, mégis a kinti levegőt lélegzik be, mint kifejlett korukban, amikor éjszakánként zümmögnek a fejünk körül. Kopoltyújuk nincs, így nem kétéltűek.

Kapcsolódó segédanyagok: