AZ ÁRVA PETÁK KALANDOS ÉLETE

Volt egyszer egy árva peták, aki arany színben tündökölt, az elején különös írásjelekkel, a hátán pedig legjobb barátjával, egy arccal, akit csak Matyinak hívott.

Gazdája már legalább félórájaa szegény parasztember volt, aki – amint megkapta a petákot – a vásárra sietett, hogy ott hagyja egy malacért.

– Most komolyan? Egy malacért? – méltatlankodott a peták.

– Hála neked, a család jól lakik majd – nyugtatta Matyi.

Sokáig azonban nem mérgelődhetett, mert új gazdája, a malackereskedő röpke öt perc után túl is adott rajta: visszajárólett belőle. Mikor újabb tulajdonosa a zsebébe rakta, lassan elsötétült előtte a világ, álomba szenderült.

Amikor magához tért, több millió társával együtt hatalmas épületben találta magát.

– Mi ez a hely? Hogy kerültem ide?

– Valami pénzhotel lehet. Úgy kerültél ide, ahogy a többi hozzád hasonló: kamattal! – felelte egy rozsdabarna színű, bajszos érme, akit kanyi vasnak neveztek.

Az árva peták megnyugodott, Matyi is biztatta:

– Lehetne rosszabb is, most legalább a mieink között vagyunk!

A peták nem tudta levenni szemét egy kötegről, amely mindenkitől távolabb helyezkedett el:

– Kik azok a zöldhasúak?

– A húszasok – dörmögte a bajsza alól a rozsdabarna kanyi vas.

Az árva peták gyönyörködve közelített hozzájuk, Matyi szemébe is könnyek szöktek a látványtól. Ahogy a húszasokhoz ért a peták, azok lenézően elfordultak, és ropogós papírtestüket hullámoztatták, hogy az árva peták minél távolabb sodródjon tőlük.

– Rá se ránts! Jó lesz nekünk a mieink között! – bölcselkedett Matyi.

A peták könnyeit visszatartva mély levegőt vett. Matyi is összeszorította a fogát.

Telt-múlt az idő, elment a nyár, beköszöntött a tél, fillérek mentek, forintok jöttek. Az árva peták és Matyi különös helyzetben találta magát: „Fej vagy írás?” – hangzott fölöttük a kérdés, de a választ már nem hallották, úgy susogott a fülükben a szél, mert egy hüvelykujj szaltózva hajította őket a levegőbe. Pörgött az árva peták, Matyi is teli torokból kiabált. Közeledtek a földhöz, aztán éppen a csatornarácsra estek, és hiába kapaszkodott a peták, lecsúszott a csatorna mélyére. „Ezt már sosem tudjuk meg!” – hangzott fölöttük.

(A folytatás az őszi számban olvasható)