ARANYALMA

Mirkó királyfi tudta, nem lesz könnyű megóvni az aranyalmát. Az óriás hatalmas volt, dübörgő járású, szeme, akár a szén, arca, mint a kőszobor. Minden este megjelent, és elvette a fénylő, szép aranyalmát. Senki nem tudta megakadályozni. Jött, fölnyúlt érte, s döngő lépteivel már ment is tovább. Lába alatt csikorogtak a szétszórt kavicsok.

Búsult, búslakodott Mirkó, de még nálánál is jobban búslakodott a legkisebb királylány.

– Ó, bárcsak egyetlenegyszer sikerülne megtartanunk az almát! – sírdogálta hajnalonta.

Egyik nap telt a másik után, mígnem Mirkó királyfi összeszedte minden bátorságát. Odalopózott a kristályhegyhez, aminek tetején az aranyalma fénylett, s addig ügyeskedett, amíg meg nem kaparintotta. Akkor aztán uccu neki, vesd el magad, futott, futott, meg sem állt, míg el nem rejtette az öreg fa alá. Csak az járt a fejében, milyen boldog lesz a húga, amikor odaadja neki az almát.

Eljött az este, az ösvény kavicsai megcsikor-dultak az óriás léptei alatt. Mirkó körülnézett, hová tudna elrejtőzni. Nagy sebbel-lobbal behúzódott a tűzhely mögé, s már hallotta is az óriás harsány bömbölését.

– Ki vette el az utolsó almát? Jöjjön elő rögtön, vagy elevenen nyúzom meg!

A királyfi becsukta a szemét, s próbálta megőrizni a bátorságát. Szüksége is volt rá, mert döngött a föld és rezegtek a falak, amerre az óriás járt, még a kristályhegy is zirgett-zörgött riadalmában.

Egyszer csak abbamaradt a nagy kiabálás.

– Csakis te lehettél! – és az óriás fülönfogva előráncigálta Mirkót. – Mondd meg, hová raktad!

Úgy húzta a fülét, annyira cibálta, hogy a kisfiúnak könnyes lett a szeme fájdalmában. De a fél világért meg nem szólalt volna. Akkor az óriás elbődült.

– Úgy? Akkor tömlöcbe doblak! Ott maradsz majd étlen, szomjan!

S már nyikorgott is a tömlöc ajtaja. Odabent sötét volt és rossz szag. A kis királyfi elterült egy darab deszkán. Mögötte bezárult az ajtó.

– Márpedig az alma nem lesz másé, csak a kicsi királylányé!

Három nap és három éjjel volt a tömlöcbe zárva. Nem kapott egyebet egy kulacsnyi víznél s száraz pogácsánál. Éhezett, szomjazott, de nem árulta el a titkát.

A harmadik nap motoszkálásra lett figyelmes. Kinézett egy résen, hát vénséges vénasszonyt látott csoszogni a térdig érő gazban.

– Adjon Isten jó estét, öreganyám! – kiáltott ki Mirkó királyfi. – Ha szépen megkérném, megtöltené-e vízzel a kulacsomat? Ezen a résen itt éppen kinyújthatnám.

– Hogy kerülsz te oda? – csodálkozott az öregasszony.

…

(A folytatás az őszi számban olvasható)