ARANY ESŐ

Ezt a történetet még a régi öregektől hallottam, nekik is a még régebbi öregek mesélték.

Volt egyszer egy meseszép város, cifra tornyos márványpalotákkal, városszéli kis kunyhókkal, ahogy az ilyen városokban lenni szokott. Szorgos, ügyes népek éltek arrafelé, csak az egyik városszéli kunyhóban élt egy görbe legényke, Petykó.

Nem azért ragasztották rá a csúfnevet, mert ő maga görbe volt, hanem városszerte híres huncutsága miatt. Ez a görbe utakon járó Petykó gyerek nem sokat koptatta az iskolapadot, dolgozni sem látták, délig heverészett nap mint nap. Ha végképp kifogyott minden pénzből, felkelt hajnalban, és kiment az erdőbe madarászni. No, nem a madarak énekét hallgatta, nem a röptükben gyönyörködött, hanem összefogdosta a rigókat, pacsirtákat, pintyeket, belerekkentette mindet egy nagy zsákba, majd jó pénzen eladta a még nála is sokkal görbébb utakon járó csempészeknek. Ezek a gazemberek a szegény kis madárkákat távoli országok éttermeinek adták el, mert arrafelé az énekesmadarak ínyenc csemegének számítottak. Csakhogy ezekben a távoli országokban már minden énekesmadarat megettek a falánk népek, így jó pénzt lehetett keresni a csempészéssel. A törvény ugyan szigorúan büntette az efféle pusztítást, de Petykó ügyes madárfogónak bizonyult, így soha nem kapták
rajta a turpisságon.

Egyik hajnalban csodaszép aranymálinkót fogott az erdőben, és már majdnem kitekerintette a nyakát, hogy a zsákjába dughassa, amikor csodák csodájára, emberi nyelven szólalt meg a madárka, és ezt mondta:

– Ne bánts engem, te legény! Ha meghagyod az életemet, teljesítem egy kívánságodat!

Petykó úgy meglepődött az emberi nyelven szóló madárt hallva, hogy ijedtében elengedte. Az meg huss, elrepült, Petykó pedig azt gondolta, csak álmodta az egészet.

Sok ideje nem maradt álmélkodni, mert nagy, fekete felhő kerekedett, és hamarosan zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. De nemcsak víz esett, hanem jég is – vadul kopogott a legényke hátán, feje búbján. Dühös volt Petykó, hogy abba kell hagynia a madarászást. Behúzódott egy szikla-hasadékba, onnan leste, mikor múlik már el a zivatar. Közben pedig keseregve szidta az időt:

– Ej, te jeges eső, inkább aranyakat hajigálhatnál nekem, mint ezeket a borsónyi jégdarabokat!

Hát uram fia, ahogy ezt kimondta, a jéggolyók helyett aranydarabok hulldogáltak az égből. Talán az aranymálinkó teljesítette a kívánságát?!