ÁLLNI LÁTSZIK AZ IDŐ

Előfordul-e, hogy a zenében zötyög, siklik, zakatol valami? Persze. Írtak a huszadik század zeneszerzői mozdonyokról, vasútról. A legismertebb Arthur Honegger [ejtsd: artűr onegger] svájci komponista Pacific 231 [ejtsd: paszifik] című zenekari alkotása, amely a mozdony hangját idézi meg. A magyar Geszler György is komponált Két gépetűdöt, a második darabnak Síneken a címe. A mozgás, az abban megtestesülő energia zenét ébreszt.

A mozgást azonban nem kell máshonnan másolni, hiszen mindig ott van a zenében. Már a ritmusban, és ritmus nélkül nincs zene. A ritmus alapulhat hosszabb egyenletes hangokra (mint a Bújj, bújj, zöld ág kezdetű dalban), s ugyanannyi idő alatt kétszer annyi hangra is (ilyen a Nyitva van az aranykapu). De ennél nagyobb ellentétek sem ritkák. A német zeneszerző, Mendelssohn [ejtsd: mendlzon] híres nyitánya, amelyet Shakespeare [ejtsd: sékszpír] Szentivánéji álom című színművének kísérőzenéjéhez írt, hosszú hangzatokkal kezdődik, olyanokkal, amelyek alatt nem is érezzük a ritmust, azt hisszük, kivételesen áll a zene. Utánuk azonban egészen rövid hangok csillámlanak elénk, mintha tündérek táncolnának. Mire pedig úgy érezzük, követni tudjuk a tündérek mozgását, megint kimerevedik a hangzó kép: egy hosszú hangzatot hallunk, amelyben nincs lüktetés, mintha nem is volna ritmusa, kiragad minket az idő múlásából.

„… állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt” – írja a Füstbe ment tervben Petőfi Sándor. Képzeljük csak magunkat az Alföld tájaira. Ne a mai autópályát vegyük alapul, a benzinkutakkal, hirdetőtáblákkal, keresztező hidakkal, hanem az egyhangúnak érződő mezőt, amilyen Petőfi idejében volt. Távolba látunk, de mintha nem tűnnék szemünkbe semmi különös. Persze látunk sok mindent, de messzebbre nézve nem élesek már a körvonalak. Zötyögünk az egyformaságban, az „eseménytelenségben”. Nincsenek fák, dombok, csak döcög a szekér. Állni látszik az idő…

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)