Z. Karvalics László

ÁLLATOK, ISTENNŐK, PÉNZEK

ÁLLATOK, ISTENNŐK, PÉNZEK

Sokan hallhattátok már a híres történetet a Capitolium (ejtsd: kapitólium) ludairól. Két és félezer évvel ezelőtt a Rómát támadó gall csapatok megpróbáltak titokban belopakodni a Capitolium nevű fellegvárba. Ravasz tervüket azonban egy csapat szent lúd meghiúsította: akkora zajt csaptak gágogásukkal, hogy sikerült a falakra csalogatniuk a védőket, akik visszaverték a támadást.

A ludak Iuno (Junó) istennő szent állatai voltak. Nagy tiszteletnek örvendtek, s még akkor sem vágták le őket, amikor a hosszú ostrom miatt már kifogytak az élelemből, s nem maradt mit enni. A római polgárok olyan hálásak voltak a riasztásért, hogy az istennőnek is új nevet adtak: Iuno Moneta: Junó, a Figyelmeztető.

Így aztán nem csoda, hogy amikor a fellegvár temploma mellett pénzverőműhely nyílt, jó ötletnek tűnt felvenni ezt a remek hangzású, tiszteletet ébresztőnevet. Talán azon sem lepődünk meg, hogy idővel az itt készülő pénzeket is monetának nevezték. S innen már csak egy lépés, hogy az összes nép, amely innen származó római érméket használt, mert korábban nem volt saját pénze, átvette a kifejezést. De ekkorra már nem egyetlen római fémpénzfajtára, hanem legáltalánosabb értelemben, bármilyen pénzre használták. A régi magyarok is ezért beszélhettek monétáról, s a jól ismert angol money (ejtsd: máni) is innen származik.

De vajon miért hívják eközben numizmatikának a régi pénzek gyűjtését és történetük kutatását? A görögök jóval a rómaiak előtt alkottak egy kifejezést a pénzre. A numiszma név nagyjából annyit jelentett, hogy az érmén feltüntetett értéket akkor is el kell fogadni, mint egy törvényt, ha egyébként nincs módunk a valódiságáról meggyőződni.

S nálunk, magyaroknál, ugyan miért a pénz vált uralkodó elnevezéssé?

(A folytatás az őszi számban olvasható.)

Kapcsolódó segédanyagok: