AGAPÉ
Megfigyeltétek-e már, hányfélék is a városok? Szerintem háromfélék, akárcsak az emberek: vagy vendégszeretőek, vagy zordak, vagy óvatosan barátkozók. A kikötők és a síkságra épült városok barátságosak, mindenkit szívesen fogadnak; a hegytetőkön gubbasztó városok dacosak és zárkózottak, és a harmadik fajta, ami nem is síkon, de nem is hegytetőn épült, a kettő keveréke. Ilyen város például Róma, ilyen se-nem-kikötő, sem-nem-erőd, hanem ilyen is, olyan is: dombokra épült, mégpedig éppen hétre. Öreg város: ha az időnek súlya volna, mint a köveknek, azt hiszem, már rég beszakadt volna alatta a föld.
Nos, nemrég ebben a vénséges városban jártam, dombra fel, dombról le. Az egyik halmon a hét közül mindenféle templomok állnak magas ciprusok közt, amelyek úgy veszik őket körül, mint óriás zöld gyertyák: ha egy angyal meggyújtaná a hegyüket, az egész domb fényességbe borulna.
Úgy esett, hogy aznap a városnak ebben a részében rajtam kívül alig járt valaki: a súlyos kapuszárnyak mögött itt is, ott is nagy csöndesség honolt. Az egyik apró épületben a sok közül meglepő látvány fogadott: a templom közepén egyetlen hosszú márványasztal állt, más berendezési tárgy semmi. Úgy tűnt, itt kivételesen súlya lett az időnek, mert az asztallap gyanánt szolgáló követ négy markos kőoroszlán bírta csak el: ezek voltak az asztal lábai. A sima márványlapon régi írás állt, latinul, amelyet alig tudtam kibetűzni: de a vésett nagybetűk néhány szóban elmesélték, mit keres itt a templom, és főleg, hogy mit keres közepén egy asztal.
Ezerötszáz éve Róma egyházi elöljárója egy bizonyos Gergely volt, akit később „Nagy” meg „Szent” nevekkel tiszteltek meg, de amíg élt, egyszerűen csak püspöknek szólították. Szokása volt, hogy a háza mellett épített teremben minden vasárnap megvendégelt tizenkét szegényt, akiknek aznap nem volt mit enniök: hogy ugyanazokat-e vagy mindig másokat, nem tudom.
(A folytatás a tavaszi számban olvasható)