A ZSIRÁF NYAKA
Olykor komoly tudósok is szinte beleszerel-mesednek valami képtelen ötletbe, és éppen tekintélyük miatt téves útra terelik a kutatást. Az őslénytan neves francia szakembere, a 18–19. században élt Jean-Baptiste Antoine de Lamarck (ejtsd: zsan baptiszt dö lamark) például saját szűkebb szakterületén túl az élővilág teljességének, folyamatainak és fejlődésének magyarázatára törekedett. Igényessége tiszteletreméltó, csakhogy több, ma már megmosolyogtató elmélethez ragaszkodott. Például úgy vélte, a zsiráfoknak azért hosszú a nyakuk, mert sokat nyújtogatták, és zsiráf-nemzedékről zsiráf-nemzedékre egyre
jobban megnyúlt.
Pedig a 18. század természettudósai már sok mindent tudtak és megsejtettek az élővilág fejlődésének valódi okaiból. Például hogy a különféle állatok és növények nem a teremtés pillanatában jelentek meg, hanem hosszú-hosszú fejlődés során alakultak ki. Persze az olyan különleges állat, mint a zsiráf, ugyancsak elgondolkoztatta a kor természetbúvárait: Tényleg, miért van ilyen hosszú nyaka? És más állatnak miért nincs?
Mehmet Ali pasa 1827-ben három zsiráfot küldött ajándékba X. Károly francia királynak. Különleges ajándék volt. Korábban csak a 15. század vége felé láthattak zsiráfot Európában, az egyiptomi uralkodó ajándékát Firenzében.
Lamarck jó megfigyelő és kiváló anatómus volt, és mivel a három francia zsiráf közül az egyik 18 évig élt Párizsban, a tudósnak alkalma nyílt megfigyelni az állat életmódját. Látta, hogy a zsiráf legszívesebben magasról legel, a fák lombját szedi le hosszú, keskeny nyelvével. Lamarck tehát úgy okoskodott, a zsiráf őseinek nyaka még rövid volt, mint bármely más állaté, de mert a finom lombok magasan találhatók, a zsiráf sokat nyújtogatta a nyakát. Téves a magyarázat, mert téves a feltételezés, a kiindulás is.
(A folytatás a nyári számban olvasható)