A VISSZATÉRÍTETT IDŐ

− Vissza akarom kapni a száz évemet! − hisztizett Csipke Rózsa, miután a fess Fülöp herceg csókjától felébredt végtelennek tűnő álmából. A herceg olyannyira meglepődött, hogy még az udvari etikett kötelező „Isten hozott újra e földön…” kezdetű üdvözlését is elfelejtette.

− Ugyan, édes lányom! Minek neked az a sok alvással elfecsérelt idő? Örülj inkább, hogy véget ért! − korholta a királylányt az édesapja, miközben az évszázados port sepregette ruhájáról.

− Minek, minek?! − bosszankodott Csipke Rózsa. − El akarom tenni ínségesebb időkre!

A herceg szeme kikerekedett a meglepetéstől.

− Az időt??? − értetlenkedett. − De hát minek… hogyan? Különben is, neked most örülnöd kellene, hogy felébresztettelek és megtörtem az átkot!
A hivatalos forgatókönyv szerint ebben a pillanatban éppen a karomba kéne omlanod,
és igent mondanod a házassági ajánlatomra!

− Pont ez az! Ha hozzád megyek, ezentúl semmire sem lesz időm! Apám már öreg az uralkodáshoz, és nincs fiú örököse. Mindig a birodalmat kell járnunk, hogy meggyőzzük az alattvalókat, te vagy a trón méltó utódja. Mást se csinálok majd, csak a választási kampányod beszédeit írogatom éjjel-nappal, egyeztetek a külhoni követek látogatásáról, összeállítom a hivatalos udvari ebédek menüjét, gondoskodom a vendégek szórakoztatásáról. Mi lesz így a terveimmel: a festőtanfolyammal Mikelandzselo mesternél, a „Száz év magány” című blogom indításával a varázsneten vagy a búvárkodással a messzi Kilenc-tengeren?

(A folytatás az őszi számban olvasható)