A VÁLOGATÓS POSTALÁDA
Volt egyszer egy postaláda. Véletlenül se holmi horganyzott lemezből készült, hétköznapi levélszekrényt képzeljetek el, hanem igazi öntöttvas remeket, egy pirosra festett, gyönyörű mestermunkát. Hasán cirkalmas betűkkel kacskaringózott a tulajdonos neve és lakcíme: Mihókfalvi Elek, Kockás tér 16.
Mihókfalvi Elek nagy becsben tartotta a postaládáját. Gyakran pucolta, fényesítette, zárját olajozta. A postaláda pedig éveken át hűségesen szolgálta őt, télen-nyáron, esőben-szélben a postás jöttét várta, és mindenféle küldeményt jó étvággyal fogyasztott: levelet, számlát, csekket, szóróanyagot.
Egy nap Mihókfalvi Elek leszerelte a postaládát. Az nagyon megijedt. Riadalma tovább fokozódott, mert Elek ráspollyal esett neki, ledörzsölve róla a piros festéket. Hanem a nagy ijedtség egy csapásra elillant, amikor a postaláda új és még szebb borítást kapott: aranyszínű zománcréteget.
A felújítás után csak úgy csillogott-villogott a nap fényében. Tudta, hogy hozzá foghatót nem találni az egész utcában, sőt talán a világon sem. Nagy büszkeség fogta el. Ebből még nem lett volna gond, de akkor valaki csiricsáré szórólapot dugott a nyílásába. A postaláda undorodott a gondolattól, hogy le kell nyelnie az olcsó papírra nyomott reklámanyagot. Addig prüszkölt, öklendezett, míg kiköpte a papírt. És attól kezdve egyre válogatósabb lett. Végül már kizárólag fehér borítékokat tűrt meg a bendőjében, minden más a földön végezte. Mihókfalvi Elek először a postást vonta kérdőre, hogy miért hajigálja a levelek nagy részét a földre. De csakhamar kiderült, hogy a postás ártatlan…
A postaláda egy szemétdombra került. Undorodva nézett szét, és megállapította, hogy mindenféle kacat veszi körül: törött esernyő, lyukas vödör, zárlatos tévé, repedt akvárium és sok más haszontalan holmi. Egyre-másra kérdezgették, hol van eltörve, mi a baja, mire a postaláda kijelentette, hogy neki – velük ellentétben – semmi baja, ő makulátlan és tökéletes, tévedésből került a szemétdombra. Ezzel gőgösen elfordult, és nem is állt szóba senkivel. Éveken át csak önmagában folytatott végtelen beszélgetéseket, főként arról, hogy ő mennyire különleges, és mégis igazságtalanul kibabrált vele az élet.
(A folytatás az őszi számban olvasható)