Szentgyörgyi Zsolt

A VADÁSZ ÉS A MEDVE

2010-11

A VADÁSZ ÉS A MEDVE

– Hol volt, hol nem volt – kezdte a mesét a nagymama –, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve.

– Medve? Hát az meg miféle szerzet? – csodálkozott Ferike.

– Hogy mi a medve? Hát képzelj el egy hatalmas, földig érő, barna szőrmebundát, amely fel-alá járkál az erdőben, és rendkívül élesek a fogai. Ha valaki elővigyázatlanul a szájába dugja a kezét, mehet egyenest az orvoshoz – magyarázta türelmesen a nagymama.

– Értem, értem – bólogatott Ferike, és megborzongott.

 

 

– Na szóval, hol volt, hol nem volt, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve. Egy jókora, sötét barlangban lakott, és amikor reggel felébredt, fel-alá járkált a fák között, az úttalan utakon. Ment, mendegélt, eszegette az epret, ám egyszer csak szembejött vele egy marcona külsejű vadász.

– Vadász? Hát az meg kicsoda-micsoda? – hüledezett Ferike.

– A vadász olyan, mint a kalauz, csak nem kék, hanem zöld a ruhája, és kalauztáska helyett puska lóg a vállán.

Ferike lelkesen bólogatott, bár nemigen értette, miért van szükség kalauzra az erdőben, és ha mégis szükség van, miért nincs kalauztáskája.

– Na szóval – folytatta a nagymama –, élt egyszer a rengeteg erdőben egy medve. Egy jókora, sötét barlangban lakott, és amikor reggel felébredt, fel-alá járkált a fák között, az úttalan utakon. Ment, mendegélt, eszegette az epret, ám egyszer csak szembejött vele egy marcona külsejű vadász. Jött, jött, a medve pedig ment, ment, és végül mindketten megálltak.

– Hát te meg ki fia borja vagy? – kérdezte a vadásztól a medve.

– Én vagyok a vadász – felelte a vadász.

– Vadász? – hüledezett a medve – Hát az meg mi fán terem?

– Láttál már kalauzokat? – kérdezett vissza önérzetesen a vadász.

– Hogyne, hogyne – bólogatott a medve. – Most is emlékszem rájuk. Éppen úgy néztek ki, mint te, csak kék volt a ruhájuk és puska helyett kalauztáska lógott a vállukon.

– Jó megfigyelő vagy – mondta elismerően a vadász –, akkor most már nyilván azt is tudod, hogy én ki vagyok.

– Hogyne, hogyne – bólogatott a medve. – Hanem kíváncsi lennék, te tudod-e, hogy én ki vagyok? Segítségképpen elárulom, hogy M betűvel kezdődik a nevem.

– Hm, szóval M betűvel… – morfondírozott a vadász, és tetőtől talpig végigmérte. – Ha a mezőn találkozunk, habozás nélkül rávágom, hogy mezei nyúl, de mivel az erdőben vagyunk, inkább arra hajlok, hogy mókus…

– Jó helyen kapisgálsz – jegyezte meg szerényen a medve.

– Másrészt viszont – elmélkedett tovább a vadász –, mégis inkább egy hatalmas, földig érő, barna szőrmebundára hasonlítasz, és ez nem igazán illik a mókusokról alkotott képbe, ezért ha nem veszed sértésnek, arra kérlek, hadd tegyem a szádba a kezem, hogy biztos lehessek a dolgomban.

– Jól van, nem bánom – egyezett bele a medve készségesen, ám mihelyt a marcona külsejű vadász a szájába dugta a kezét, rögtön összecsukta félelmetes álkapcsát.

– Juj! – kiáltott fel a vadász. – Erről a borzalmas harapásról rögtön felismertem, kivel állok szemben, csak most hirtelen nem ugrik be, hogy minek is neveznek. De azért el ne áruld, idővel úgyis eszembe jut!

– Látom, ismered a dörgést – mondta mosolyogva a medve, miután a vadász kihúzta a kezét a szájából.

– Hogyne, hogyne – felelte a vadász. – És örülök, hogy összefutottunk.

– Részemről a szerencse! – mondta a medve, azzal udvariasan kezet ráztak, és folytatták útjukat. A medve hazatért a barlangjába aludni, a marcona külsejű vadász pedig mehetett egyenesen az orvoshoz.

– Az orvoshoz? – csodálkozott Ferike.

– Igen, az orvoshoz – mondta a nagymama, azzal becsukta a mesekönyvet.

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő

Kapcsolódó segédanyagok: