A SZÜRKE LÓ PATKÓJA

Lenkey nagyapám nagyon értett a lovak patkolásához. A környék legjobb kovácsa volt. Éppen új vágatot nyitottak Balinka-bányán abban az időben, amikor náluk nyaraltam. Kordéval fuvarozták el a fölösleges földet. Volt kordés, aki öt-hat lóval dolgozott. Az elsőre fölült, a többit meg egymás után kötötte. Szelíd, fáradt jószágok voltak, nyugodtan ballagtak a vezérkordé után. Hanem volt egy hatalmas termetű szürke. Azt beszélték róla, hogy hajdan hátasló volt, katonai. Nem akart beállni a sorba, mindig makacskodott. Volt is sok kíváncsiskodó, amikor egy nap beállított vele a kordés nagyapámhoz, mert Szürke mind a négy lábáról lerúgta a patkót.

– Ezt ugyan meg nem vasalja, mester úr! – nevetett az egyik falubeli legény. – Még a lábát se engedi fölvenni.
– Jól van, majd meglátjuk… – mondta nagyapám a félig kész patkók közt válogatva, majd a bámészkodókhoz fordult. – Ti meg táguljatok kijjebb, nehogy bajotok essék!

Szürkét már a sok ember meg a műhely szaga is idegesítette. Türelmetlenül topogott, a fejét kapkodta.

– No, rápróbáljuk a topánkát – mondta nagyapám a kordésnak. – Vegye föl a lábát!

Meg is próbálta az ember, de bizony a ló nem adta. Amikor meg nagy nehezen ketten fölemelték, hátrasandított, nyerített egyet, és úgy ellódította őket, hogy az udvar közepéig gurultak. Megdühödött a gazda, s doronggal esett volna a védtelen állatnak. Nagyapám azonban kivette a kezéből és messzire hajította.

– Inkább hozzon egy nyaláb szénát! – mondta, és megveregette Szürke lúdbőrző nyakát.

(A folytatás a téli számban olvasható)