A SZOKNYA, HA LIBBEN
A táncosnőknek nincs könnyű élete. Különösen, ha olyan csodálatos átváltozásokra képes, mint én, és ezért folyvást boszorkánysággal gyanúsítják. Holott ilyesmiről szó sincs! Csak betipegek a színre holland táncosnőként, és szoknyámat a nyakamba kapva egy mozdulattal léghajóvá változom. De mit tegyek, ha egyszer trükk marionettnek teremtettek?
A 20. század hajnalán, a Korngut-Kemény családban születtem, ahol a bábjáték hagyománynak számított. Készítőm édesapjától tanulta mesterségét, és ő is továbbadta fiainak. Mindannyian a Nagypapától örökölték a játék örömét és a színház szeretetét. Biztosan ismeritek a kézre húzható harsány piros figurát, Vitéz Lászlót. Ő is egy a famíliából. Minket, trükk marionetteket zsinórokkal mozgatnak. Társaim között akad bohóc, aki tánc közben elveszti testrészeit, darabokra hullik, majd újra összeáll. Szerettünk parádézni a színpadon, hiszen mi voltunk a Columbia Magyar Mechanikai Színház sztárjai. Én a nagytölcsérű gramofon zenéjére táncoltam. Micsoda évek voltak! Épp csak belekóstol-tunk a sikerbe, jött a háború, és mi mozgató nélkül maradtunk. A Papa katona lett, fogságba esett, és mire visszatért, a színháza tönkre ment. Hivatalnoknak állt, de alkalmanként azért elővett minket. A Nagypapával közösen előadásokat tartottak, és én újra átváltozhattam léghajóvá.
Végül a Papa letelepedett. Új otthonunk a Népliget öreg fái között meghúzódó Mutatványos tér lett. A Papa és a családja is velünk élt a színház melletti faházban. A vurstli pezsgő légkörében volt minden: jósnő, késdobáló, dodzsem; durrogott a céllövölde, lengett a hajóhinta, repkedett a körhinta. Bábszínházunkban a Papa játszott, a Mama volt a pénztáros. A gyerekek, Kemény Heni (Henrik), Matyi és Csibe segítettek, ahol tudtak. A fiúk az előadásban, a kislány a jegyszedésben. A kulisszák mögött a Mama varrta a ruháinkat, a Papa pedig egyszemélyben volt író, rendező, bábkészítő.
A marionett színpad csodálatos volt. Létrán lehetett felmenni a három méter magasban lévő hídra. Felakasztva vártuk a sorunkat, és átváltozásaimat szűnni nem akaró taps kísérte.
Az aranykornak újabb háború vetett véget. Elvesztettük a Papát. Nehéz idők következtek. Heni újra játszani kezdett, és miután Matyi kiszabadult a fogságból, belefogtak a Bódé felújításába. De hiába volt minden, sorra betiltották az előadásaikat. A szókimondó Vitéz Lászlónak száműzetésbe kellett vonulnia, ezért Heni csak velünk lépett fel. A 20. század derekán Heni az Állami Bábszínház tagja lett. Bábkészítőként dolgozott, de délután és hétvégente újra báb-játékossá vált. Az előadások nem maradhattak el.
(A folytatás a téli számban olvasható)