A SPENÓTSZÖRNY

Inkipinki királykisasszony dúlt-fúlt mérgében.

– Még csak nem is sárkány? Hogy mer idejönni egy még csak nem is sárkány, hogy elraboljon?

– Sajnálom! – tárta szét karját Kacskaring király. – A sárkányok nagyon megfogyatkoztak. Csupán öt maradt, de már mindegyik rabolt magának egy királylányt. Azt üzenték, az az egy is bőven elég. Neked már csak a gyüttvész maradt.

– Gyüttvész? Az meg micsoda? – nézett nagyot Inkipinki. – Na nem baj, majd jön egy királyfi, és jól helybenhagyja!

– A gyüttvészek helyettesítik a sárkányokat meg más lényeket, amelyek kihaltak vagy megfogyatkoztak. Sajnos, a királyfiak kizárólag sárkányokkal verekednek, egy gyüttvészhez nem alacsonyodnak le.

– Akkor nekem miért kell? Hol van az a gyüttvész? – toporzékolt Inkipinki.

– Lent a konyhában… – ugrott félre leánya útjából Kacskaring király. Inkipinki lerohant a konyhába, ahol hosszú tölgyfaasztalnál ült a gyüttvész, és spenótot evett. Olyan randa volt, hogy elképzelni sem lehet ahhoz hasonlót. A főszakács remegve merte teli a gyorsan ürülő tálat, amelyből a gyüttvész mancsával tömte magába a spenótot.

– Spenót! Még spenót! – bőgte, ordította, amikor a tál kiürült.

– Sajnálom… Több spenótunk nincs – mutatta az üres lábast a főszakács. A gyüttvész kikapta a kezéből, és fejét beledugva kinyalta a maradékot. Mikor végzett, elhajította a lábast, és fenyegetően ordította:

– Még spenót!

(A folytatás a nyári számban olvasható)