A RETTENTHETETLEN LOVAG
Rengeteg Valdizsán soha nem talált semmit. Akkora felfordulás volt kulipin-tyójában, mintha földrengés, özönvíz és szélvihar egyszerre sújtotta volna. Most is, amikor a sakk-készletet keresgélte, derékig a ládába bújva, minden más a kezébe akadt, csak a sakk nem.
– Ejnye már, mi ez? – húzott elő egy folt hátán folt mellényt. – Tyűha! Hiszen ez a régi lovagi mellényem! Mit mellényem! Páncélom! – ujjongott, és már el is felejtette a sakkot. Rögtön felpróbálta. Hónaljban és vállban kicsit szűköcske volt, össze se lehetett gombolni.
– Kicsit megnőttem – bólogatott, pedig azt is mondhatta volna: kicsit meghíztam. – Lássuk csak, tud-e még valamit a mellény?
Magára vett egy pulóvert, hogy ne legyen nevetséges a kinőtt mellényben, és kisétált a kocsiútra. Éppen akkor hajtott arra szekerével Jónás gazda. Vidáman rákiáltott Valdizsánra:
– Hé, Valdizsán! Felülsz a lovacskám hátára?
Köztudomású volt, hogy Valdizsán rettentően fél a lovaktól. „Most vagy soha! – mondta magának Valdizsán. – Fel kell ülnöm arra a lóra, hiszen rettenthetetlen lovag vagyok.”
– Mi sem természetesebb! – felelte hangosan, majd Jónás gazda legnagyobb elképedésére felmászott a lovacska hátára. Így érkeztek meg Parajka faluba. Ott búcsút intett, és elsétált a házhoz, ahol Brútusz, a dán dog lakott. Ha Valdizsán meglátta ezt a hatalmas kutyát, mindig átment az utca túloldalára.
Brútusz gazdája, Laska bácsi mosolyogva ajánlotta:
– Gyere be, Valdizsán, simogasd meg Brútuszt!
Valdizsán pedig bement, és megsimogatta. Brútusz két hátsó lábára állt, a mellsőket pedig Valdizsán vállára téve jól képen nyalta.
– Ezt se hittem volna! – hüledezett Laska bácsi. – Mitől lettél ilyen bátor?
Valdizsán csak titokzatosan mosolygott, majd Lincilonciékhoz sietett. A kislány éppen krumpliért indult a pincébe, de félt a sötét, nyirkos, boltíves helytől, ahol mindig különös neszeket lehetett hallani: surranásokat, kaparászást meg kopogást.
– Majd én lemegyek – ajánlotta Valdizsán.
(A folytatás az őszi számban és a letölthető pdf-ben olvasható.)