A NEGYEDIK ÁSZ
A félszemű unikornis remegve állt fel a kártyaasztaltól. Máskor hófehér szőre sárgás színt öltött, ahogy lassan lecsavarta szarvát, és az asztalon tornyosodó halom tetejére dobta. Volt ott minden: sárkányfog és szfinxköröm, sellőpilla és sziréntincs, boszorkányseprű és varázspálca. Egy homályos, bedugaszolt üvegben mérges dzsinn ugrándozott. A bűvös kardnak csak a markolata, a láthatatlanná tevő köpenynek csak a sarka látszott ki.
A Hét Holló kocsmában komor volt a hangulat. Három nap, három éjjel megállás nélkül peregtek a kártyalapok, és a vendégek sorra elveszítették legértékesebb kincseiket. Az asztalnál már csak két játékos ült: az aranyhal és az idegen. A többi vendég hátrébb húzódott, és a poharába rejtette arcát. Oda suttogták, amit mindannyian gondoltak:
– Hamiskártyás!
Az idegen csak mosolygott, és mintha hallotta volna, mit gondolnak, széttárta a kezét:
– Matematika… meg egy kis szerencse.
Az aranyhal elgondolkodva nézte a lapjait. A kocsmában minden szem rászegeződött.
– Tartom – döntött végül. Bal uszonya alól kirántott egy gyémántosan szikrázó pikkelyt, és az asztal közepére dobta. – A három kívánság.
Az idegen érdeklődve forgatta a pikkelyt.
– Hogy működik?
– Megdörzsölöd, elmondod a kívánságot, aztán örülsz, hogy teljesült. Egyszerű.
Az idegen bólintott. A negyedik ászt úgy tette le, mintha a tenyeréből ugrott volna elő. A Hét Holló közönsége egy emberként hördült fel.
Az aranyhal szomorkásan mosolygott, és kihörpintette poharából az utolsó korty mézsört.
– Legalább lesz időm a gyerekekre. A kertet is rendbe kéne hozni…
Nehézkesen feltápászkodott, és az ajtó felé bicegett. Ahogy visszafordult, a színe homokszürke volt, mint akármilyen közönséges halnak.
– Mégis…, mihez kezdesz ezzel a sok holmival?
– Khm…, anyaggyűjtés – krákogott az idegen, és még mélyebben a szemébe húzta a kalapját, mintha zavarban lenne.
– Méghogy anyag? És gyűjtés? – hüledezett a vasorrú bába, aki a mézsört mérte. A sarokban kucorgó óriás fenyegetően előlépett és kihúzta magát. Az idegen nagyot sóhajtva levette kalapját, az asztalra dobta, és megdörzsölte kopaszodó fejét.
– Mesékhez…, mert… végül is nem szégyen, elmondhatom, bárkivel előfordulhat…, szóval… nem volt új ötletem. Író vagyok, meseíró…, de… nem jutott eszembe semmi új.
A Hét Holló vendégei még közelebb nyomakodtak. Az idegen most valahogy kisebbnek tűnt. Az aranyhal visszafordult az asztalhoz.
– Talán…, ha mi…, ha elmesélnénk néhány megtörtént esetet…, nem lenne szükséged minderre…, vissza is adhatnád…
Az idegen készségesen bólogatott. Az aranyhal, aki ismét narancspiros színben pompázott, a pultos felé fordult.
– Boszorkány! Mézsört mindenkinek! Hosszú esténk lesz.