A MUTATVÁNY

– Egy ember van itt, direktor úr.

A bársonyos hang egy fejből jött, amely a fejnyire nyitott ajtónyíláson nézett be. A fej a gazdasági igazgatóhoz tartozott, a kissé régiesen direktornak szólított személy pedig Óházy úr volt, a cirkuszigazgató.

Az, hogy egy ember van itt, nem különösebben meglepő, de a cirkusz, ahol történetünk játszódik, varázscirkusz volt, s ott simán megtörténhet, hogy óriási nyúl vagy szárnyas ló kér bebocsátást. Illetve mégsem, mert Óházy úr nem engedélyezte az állatszámokat a cirkuszban, leszámítva Cavallina műlovarnő mutatványát, melyet maga a ló kért, hogy hadd legyen. De azért sok minden furcsaság megesett itt.

– És mit akar az az ember? – kérdezte a direktor.

– Valami száma van neki – felelte a gazdasági igazgató.

– Száma? – csodálkozott Óházy úr, aki a gazdasági igazgatótól „szám” címén valami száraz mennyiséget várt.

– Műsorszáma. Mutatványa. Kunsztja.

– Hát, akkor jöjjön be.

A vendég be is lépett, bár talán jobban illene rá a jövevénykifejezés. Ruházata szedett-vedett és viseltes, arcán többnapos borosta. Illendően köszönt, és amikor Óházy úr megkérdezte, mit szeretne bemutatni, hozzá is fogott a mutatványhoz.

Letett a földre két, tenyérnyi parafa korongot, amelyekbe csillogó, lapos holmikat illesztett. Kibújt a cipőjéből és a zoknijából, ráállt a csillogó valamikre, és kecses táncot lejtett rajtuk. A cirkuszigazgató érdeklődve figyelte. Aztán ahogy közelebb hajolt, látta, hogy a csillogó valamik borotvapengék, azokon táncol mezítláb a mutatványos. Ettől meghűlt benne a vér, de hamar összeszedte magát.

(A folytatás a téli számban olvasható)