Székely Virág

A MOGORVA VAKOND VENDÉGEI

A MOGORVA VAKOND VENDÉGEI

Rettentő hideg tél volt. A vakond egész nap fel-alá rohangált föld alatti járataiban, hogy a vihar okozta károkat helyreállítsa. Miközben az egyik kidőlt bejárati ajtót próbálta visszatenni a helyére, a fagyos széltől úgy elgémberedtek végtagjai, hogy észre sem vette, amikor kislábujját beütötte az ajtófélfába. Ahogy tett-vett, egyszer csak beszélgetést hallott az egyik távolabbi alagútja felől. A hangok forrásához érve meglepődve látta, hogy egy nagyobb nyúlcsalád épp felméri gondosan megépített, de már kissé rozoga otthonát.     

– Hát ti mit kerestek itt? – förmedt rájuk mogorvábban, mint szerette volna.

– Ne haragudj, hogy csak így rád törünk. Az üregünket jeges hóval torlaszolta el a szél, és arra gondoltunk, talán meghúzhatnánk itt magunkat télire. Ha megengednéd, hogy tavaszig nálad lakjunk, szívesen segítünk felújítani a falakat.

– Köszönöm, de egyedül is meg tudom csinálni – felelte, ám amint elutasította a felajánlást, hatalmas robajjal egy újabb szakaszon omlott be a járat. – Na jó, legyen. Maradjatok, cserébe pedig segítsetek az alagutak megjavításában.

A nyulak rögtön hozzá is láttak a munkához.

Ekkor egy másik járatból szokatlan neszekre figyelt fel a vakond. Egy mormotacsalád sürgölődött a konyhájában.

– Kik vagytok és mit csináltok itt? – csattant fel mérgében.

– Sajnáljuk, ha megijesztettünk. Rádőlt egy fa a kotorékunk bejáratára, és azt gondoltuk, amíg a viharos idő tart, beköltöznénk hozzád a föld alá. Megengednéd, hogy maradjunk? Cserébe szívesen megosztjuk veled a télire gyűjtött eleséget.

– Nem kell semmilyen étel, nagyon jól megvagyok – felelte, ám ebben a pillanatban akkorát korgott a gyomra, hogy még a távolabb dolgozó nyulak is meghallották. – Hát jó – sóhajtott –, maradhattok, de csak mert ezek a tapsifülesek biztos megéheznek a munkában.

A mormoták nyomban raktározni kezdték az élelmet a kamrában.

A vakond ekkor újra ismeretlen zajra lett figyelmes. Otthona távolabbi szegletében épp egy varangycsalád vackolta be magát az egyik járatban. Most már csakugyan kijött a sodrából.

– Mi folyik itt?

– Elöntötte a víz a pincét, ahol laktunk. Azt reméltük, itt, a föld alatt biztonságban átvészelhetjük a telet – válaszolt az egyik varangy. – Ha megengeded, hogy maradjunk, szívesen énekelünk, hogy elnyomjuk a vihar zaját.

– Nem is hallok semmit – vágta rá a vakond, de abban a pillanatban hangos fütyülésbe kezdett kint a szél. – Végül is, maradhattok. Ez a mormotanépség biztos szereti az éneket, ők maguk is fütyörésznek néha.

Estére mindenki összegyűlt a tűz köré. Pihentek, ettek, ittak, beszélgettek, a varangyok kórusban énekeltek, óriási volt a nyüzsgés. S ahogy a vakond végignézett a hatalmas, vidám társaságon, elmosolyodott, és abbahagyta a zsörtölődést. Sőt, már nem is didergett: addig ismeretlen melegség járta át.

Mesemondó: Horgas Judit

Kapcsolódó segédanyagok: