A MÉRGES TEVE

Repülőről alápillantva az ember azt hihette volna, óriási gilisztát lát a sivatag homokbuckái között, pedig tevék és emberek hosszú sora volt az, vagyis egy karaván. Hajnalban indultak, de még hosszú út állt előttük a következő oázisig, ahol majd kicsit megpihenhetnek.

– Hú, de mérges vagyok! – mordult fel a leghátul bandukoló teve.

– Miért vagy mérges? – kérdezte a hátán ülő kislány.

A teve úgy meghökkent, hogy egy pillanatig elfelejtkezett a haragjáról.

– Képzelődöm, vagy tényleg te szóltál, embergyerek?

– Én voltam.

– Az kizárt! Ti, emberek nem értitek a beszédünket. Majd pont te tudsz tevéül?!

– Miért vagy mérges?

– Hát izé – bizonytalanodott el a teve, de aztán elszántan tovább fröcsögött. – Ja, igen! Mert hozzám szóltál!

– De hisz már előtte is mérges voltál. Emlékszel?

– Akkor biztos valami más miatt vagyok mérges. Mi közöd hozzá? Nem mindegy az neked?!

– Csak kérdeztem, ne haragudj.

– Nem haragszom, hanem mérges vagyok! És amíg nem terelted el a figyelmemet azzal, hogy tevéül szóltál hozzám, addig jól tudtam, miért vagyok mérges… Megvan! Megint eszembe jutott!

A teve várta, hogy a kislány nógassa a folytatásért. De a hátán ülő embergyerek hallgatott. A teve úgy érezte, felrobban a dühtől,
ha nem mondhatja el. Nem bírta sokáig és kifakadt.

– Ha annyira tudni akarod, azért vagyok mérges, mert az előttem haladó tevék felverik a port, és egyenesen a szemembe meg az orromba száll. Szörnyű, nem igaz? – Mivel a kislány nem válaszolt, dühtől elfúló hangon hozzátette: – Ráadásul még veled is beszélgetnem kell, és így a szám is telemegy homokkal. Hát kinek van ehhez kedve?

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)