A LYUKAS KÉTFILLÉRES

– Nekem egy pénz ne beszéljen, pláne, ha lyukas! – vakkantott Bodza.
– Mi a csodát ugatsz? – lépett közelebb Etusnéni. A kutya leült, s félrebillentett fejjel, csillogó szemmel nézte gazdáját.
– Nem vakond, nem sün. Nem nyúl. Akkor vajon mi? – járta körbe a terebélyes holdviola bokrot Etus néni. A kutya kötelességtudóan követte.
– Hát ez meg hogy került ide? – állt meg a néni. Lehajolt, s felvett valamit. Ujjai közé csippentve vizsgálgatta a pénzt. Tenyerébe tette, letörölgette a ráragadtsárdarabkákat, aztán a kerti csap
alá tartotta, megmosta, és a zsebkendőjével is megtörölgette.
– Jé, egy lyukas kétfilléres! – forgatta csodálkozva a kopott pénzecskét. Kislány korában látott utoljára ilyet. Valamikor fizettek vele, de ő már csak a nagymama varrókosarában bukkant rá. Az alumínium pénzecskével is lehetett gombosat játszani. Gödröcskét fúrtak az udvaron, abba kellett ügyesen beledobni a gombot, pénzdarabot. Ha jól céloztak, elsőre sikerült. Ha nem, addig pöckölték, biztatták mutatóujjukkal, míg célbaértek.
– Ha ez a pénz beszélni tudna! – sóhajtott Etus néni.
– De hiszen beszél! Mit beszél, fecseg! – morgott Bodza.
(A folytatás az őszi számban olvasható)