A KÍVÁNSÁGFALÓ HARCSA
– Jó tett helyébe jót várj, kívánságod máris teljesült – mondta az aranyhal, azzal lebukott a víz alá, magára hagyva a szegény embert, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal.
Ő maga kevésbé boldogan úszott lefelé, majd megpillantotta az alámerülő gyöngyöt. Gyorsan uszonya közé fogta, és a tó fenekére vitte. A harcsa már várta a mélyben.
– Késtél – förmedt az aranyhalra.
– Sokáig tanakodott a kívánságán, de itt van, meghoztam – nyújtotta felé a gyöngyöt a hal.
A harcsa fitymálva nézte.
– Csak ennyi?
– A harmadik a héten. Három kívánság, minden kívánság teljesítésekor születik egy gyöngy. Amit te felfalsz – tette hozzá a hal csüggedten.
– Fel ám – mondta a harcsa, és így is tett. – Csakhogy minél többet eszem belőlük, annál jobban kívánom.
– Talán ne egyél többet – próbálkozott a hal.
– Talán te teljesíts több kívánságot! – mordult rá a harcsa fenyegetően.
– Hiszen már így is hármat teljesítek. Többet egy dzsinn se vállal!
– Te majd fogsz, különben felfalom a családod.
Az aranyhal nehéz szívvel visszaúszott a felszínre. Körülnézett, de sehol egy szegény ember. Mióta ennyi kívánságot teljesített, mindenki meggazdagodott a környéken.
– Bárcsak megszabadítana valaki a harcsától! – kiáltotta, noha tudta, hogy saját kívánsága úgyse teljesül. Nem is termett ott senki, csak egy ronda béka a nádasból.
– Ó, egy aranyhal! – brekegte. – Nem teljesítenéd a kívánságom?
– Csak azét teljesítem, aki kifog. Azt pedig emberek szokták – felelte a hal, és undorodva arrébb úszott.
– Egyszer kivételt tehetnél.
– Soha! Mindennek van határa!
A vitát egy gólya érkezése döntötte el, aki csőrébe kapta a békát. Az viszont még levegőbe emelkedés közben kétségbeesetten az aranyhal után nyúlt, és kirántotta a vízből. Így himbálóztak víz és csőr között.
– Tulajdonképpen most kifogtalak – heherészett idegesen a béka. – Akár teljesíthetnéd is a kívánságom.
– Engedj el!
– Azt kívánom: legyek, aki voltam!
– Ez a kívánságod? – sikoltott fel a hal. – Miért nem azt kívánod, hogy gebedjen meg a gólya?
– Bízz bennem!
– Hát legyen: jó tett helyébe, nem mintha ez jó tett lett volna…
Egy pillanattal később a gólya rémült kelepeléssel elszállt. Sokszor kell még Afrikába repülnie, mire kiheveri, amit látott.
Az aranyhal vízbe pottyant, majd mindjárt a felszínre úszott. Szétnézett. Egy csuromvizes ember vigyorgott rá a partról.
– Na, mit mondtam?
– Te vagy a béka?
– Voltam. De megtört az átok. Igaz, egy királykisasszony csókja jobb lett volna. Sebaj, van még két kívánságom, nemde?
– De-de – bólogatott szomorúan a hal, mert eszébe jutott a munkája.
– Előtte azonban – mondta a fickó –, bevallom, megéheztem. Ennék valamit. Mondjuk, harcsapaprikást.