Somfai Anna

A KINCSKERESŐK GYŰRŰJE

A KINCSKERESŐK GYŰRŰJE

Hóbort professzor szokásos szombat délutáni sétájára indult, a Duna-partra.

– Ki tart velem? – kérdezte, miközben fel-alá járkált a lakásban, hol a szemüvegét, hol a sapkáját, hol a kulcsait keresgélve.

Én jövök, papa, és megtaláltam a kulcsodat is – kiabálta Kristóf –, a vízforraló mellé tetted, ahol tegnapelőtt is felejtetted.

– Kincset érő felfedezés – mormogta a professzor.

Én is jövök – mondta Lujza –, és megvan a sapkád is – nyújtotta át az ütött-kopottkék baseball sapkát, a professzor kedvencét.

– Már csak a szemüvegem hiányzik – nézegetett körbe a professzor –, fogalmam sincs, hová tehettem…

– De papa, az orrodon van! – kiáltották a gyerekei egyszerre.

– Tényleg, milyen igazatok van. Nos, indulhatunk – köhécselt zavartan a professzor.

Félóra múlva már a folyóparton sétáltak.

A professzor talált egy nagy, lapos követ, leült, majd előhúzta a jegyzeteit, és gondolataiba mélyedt. Lujza és Kristóf a vízhez szaladtak, kavicsokat gyűjtöttek, lemosták, majd kirakosgatták a napra száradni.

– Papa, megnézed a kincstárunkat? – kérdezte Kristóf.

– Hát persze – felelte a professzor, de fel sem nézett a számításaiból.

– Na, papa, gyere már – ráncigálta a karját Lujza –, csillogó kristályokat is találtunk!

A professzor sóhajtott, eltette a papírjait, ésfelnézett.

– Tényleg szép gyűjtemény – mondta elismerően.

– Nézd, ez egészen különleges – mutatott Kristóf egy félbetört, fehér kristályra –, lehet, hogy féldrágakő!

– Jó volna kincskeresőnek lenni – mondta Lujza –, csak keresnénk, kutatnánk a folyók és tengerek partjain, meg a barlangokban, és nem járnánk iskolába…

– Jaj, Lujzi, ilyesmi csak a kalózmesékben van, meg az aranyásók történeteiben – szólt közbe Kristóf.

– Pedig ma is élnek valódi kincskeresők – mosolyodott el a professzor –, igaz, nem aranyat ásnak.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: