A KILENCEDIK ÉLET

Matulászné, a boszorkány egész délután egy egeret üldözött. Általában nem volt baja az egerekkel, felőle aztán nyugodtan rágcsálhattak akármit, legfeljebb olyasmibe harapnak, amit megbánnak. Egy boszorkány konyháján bőven akad efféle. Ez a szemtelen egér azonban ellopta Matulászné mindent látó tyúkszemét.

A kis tolvaj el is bújt valahova, a boszorkány pedig dörzsölgethette fájós derekát. Ekkor észrevette a küszöbén ülő fekete macskát.

– Hahó! Hát te ki vagy?

– Cicovics vagyok, a Macskakirály – felelte az méltóságteljesen.

– Üdvözlöm felségedet. Bár úgy rémlik, mintha már találkoztunk volna. Felséged egy időben az én házimacskám volt, igaz?

– Meglehet – húzta el a száját Cicovics.

– És akkor még Bolhásnak hívtalak, nemde?

– Hagyjuk a múltat! – fújt a Macskakirály.

– Hagyjuk! – mondta a boszorkány. – Mit tehetek érted?

– Unom a királyságot, fárasztanak az udvari ügyek. Elindultam hát, hogy megkeressem, ami hiányzik.

– És mi lenne az?

– A kilencedik életem.

– Nahát – mondta Matulászné –, már ilyen idős vagy?! És miért éppen hozzám jöttél? Újra egy boszorkány macskája szeretnél lenni?

Cicovics jól láthatóan megborzongott.

– Isten őrizz! – nyávogta. – Egy macska sose élje kétszer ugyanazt az életet! Voltam macska varázslónál, voltam macska boszorkánynál. Segítettem királyfikat, megmentettem hercegnőket. Egyszer mindegyik elég volt. És a kilencedik életnek nagyon különlegesnek kell lennie! A többi nyolc semmit se ér, ha a kilencedik nem a legtökéletesebb!

– Értem. És mégis mit vársz tőlem?

– Adj tanácsot, hogyan éljek méltó életet!

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)