A JOGAR ÖRÖKÖSE

Az öreg király, aki évtizedeken keresztül bölcsen igazgatta a birodalom ügyeit, haldoklott. Gyermeke nem volt, így magához hívatta tanácsnokait. Meghagyta: keressenek trónjára méltó utódot, s ha nem elég a mesterek bölcsessége az örökös kijelöléséhez − régi szokás szerint −, forduljanak segítségért a jogarához.

A temetés után a tanács összeült, de nem tudott megállapodni. Előkészültek hát az ősi szertartásra. A csillagjós kijelölte a napot, az udvaroncok előkészítették a fogadótermet, a fegyverhordozó elrendezte az üres trón körül a király fegyvereit, a koronát és a jogart. A kikiáltók pedig közhírré tették, hogy aki tudást, erőt és hajlamot érez magában az uralkodásra, a tavaszi napforduló reggelén jelenjen meg a trónteremben.

Nagy népvándorlás indult a főváros felé. A választás reggelén már akkora sokadalom hullámzott az utcákon, hogy a tömeget alig lehetett távol tartani a palota bejáratától. A trónterembe a mestereken kívül csak a király leghűségesebb szolgái és a jelöltek léphettek be, az alattvalók mégis megtudták, mi történik odabent. Csak kevesen jutottak a trónig, s még kevesebben merészelték megérinteni a jogart. Csupán három férfi vehette a kezébe.

Az első délről érkezett, jómódú családból. Kezében a jogar azonnal cukorkúp lett, s ő nem tudott ellenállni az ínycsiklandozó látomásnak, megnyalta a karamellszínű édességet.

− Ez elenné a birodalmat, nagy lakmározásokat rendezne − súgta az egyik mester.

A második jelölt észak szülötte volt. Arcéle és karizmai vitézre vallottak. Kezében a jogar karddá változott, s a férfi először rámosolygott, majd ijedten el is dobta.

− Háborúba, s aztán gyáva megadásba vezetné népünket − suttogott egy másik mester.

A harmadik jelölt idősebb ember volt, és nyugatról jött. Hajlott hátával s kecskeszakállával boszorkányhoz hasonlított. S ahogy ujjai rásimultak a jogarra, azon nyomban mennydörgés rázta meg
a palotát; a királyi jelvény sistergett.

− Lángba borítaná a világot! El vele! − kiáltották egyszerre tucatnyian.

A férfi erre hozzávágta a trónszékhez a jogart, s kiviharzott a teremből. Az ősi fém érintésétől a tölgyből faragott trón megrepedt, mintha villám csapott volna bele. A mesterek nagy erővel próbálták kihúzni a jogart a fából, de egyik sem
bírt vele.

Ekkor a fegyverhordozó fiú, akit a régi uralkodó egy keleti útjáról hozott magával, odalépett a trónhoz, s könnyedén kirántotta.

− Hova tegyem? − kérdezte.

A döbbent csendben az egyik mester észrevette, ami mindannyiuk szemét addig is majd kiütötte.

− Fiú, te fogod a jogart!

…

(A folytatás az őszi számban olvasható)