A JÉGKOBOLDOK TÁMADÁSA

Articsóka törzsfőnök gondterhelten nézegette szánja bőrszíját, és halkan fütyörészett. A heklák ősi indulója fütyülve ugyan nem volt olyan félelmetes, mint amikor a tűz körül táncoló zord férfiak torkukban gurgulázták, de Articsóka nem bánta. Nagyobb volt a baj annál, hogy ilyen semmiségekkel törődjön. A bőrszíjon aprócska, tűszúrásra hasonlító fognyomokat látott. Semmi kétség: a jégkoboldok felderítői ismét erre jártak.

 

 

A legutóbbi koboldtámadás emlékétől Articsóka rézbőrű homloka vastag redőkbe ráncolódott. A heklák kicsiny szigetét az év több mint háromszáz napján vastag jégpáncél kötötte össze a szárazfölddel, de az alig egy hónapig tartó nyár alatt a jég elolvadt, és Heklaföld szabadon úszkált az óceánban, éppen félúton Patagónia és Kamcsatka között. A törzs ilyenkor hatalmas máglyát rakott az arra sodródó uszadékfákból, hogy veszély esetén rájuk akadjanak, és egy álló hónapig énekléssel, tánccal, lakomákkal és mesemondással ütötték el az időt. Az idősebbek fabábukat faragtak, és előadták, hogyan küzdöttek meg őseik az emberevő óriásokkal, a Hóboszorkánnyal és a zuzmósárkányok seregével. Ezeket a meséket minden kis hekla betéve tudta, de azért kerekre nyílt szemmel figyelték a máglya fényénél ijesztően magasodó bábárnyakat. Éppen tíz éve történt, hogy a jégkoboldok lecsaptak a mesébe feledkező heklákra. Kékeszöld kezükkel furcsa köröket róttak a levegőbe, és a felnőttek sorra megdermedtek, mintha jégcsappá váltak volna. Mozdulni sem bírtak, még a szemüket sem csukhatták le, hogy ne lássák, ahogy a koboldok felborítják az ünnepi asztalokat, és az ételben gázolva megrágcsálnak mindent, ami bőrből készült: a sátrakat, a dobokat, a színes festékkel díszített bőröveket, a szánhúzó kutyák szíjait. Csak a gyerekek futkostak riadtan a hirtelen lehűlő szigeten.

Articsókát ma is elöntötte a büszkeség, ha arra gondolt, hogy lánya, Kókusz mentette meg a törzset. Az alig négyéves csöppség kirántotta dermedt apja tőrét, sorra meglékelte a halolajos hordókat és a szertefolyó olajat egy fáklyával meggyújtotta. A jégkoboldok visítva menekültek a hirtelen támadt forróságból, s mire a heklák kinyújtóztatták fagyott tagjaikat és talpra ugrottak, már csak a földön csordogáló tűzpatakokat látták. Amikor megértették, mi történt, örömükben a levegőbe dobálták Kókuszt, s csak azért hagytak fel az ünnepléssel, mert Articsóka bejelentette, hogy ha nem akarják a sarki éjszaka öt hónapját sötétben tölteni, sürgősen lámpaolajat kell szerezniük, mert minden készletük odaveszett.

Azóta eltelt tíz esztendő, Kókusz sudár lánnyá cseperedett és a jégkoboldok fából faragott bábjai csak a nyári máglyarakás mellett ijesztették a heklagyerekeket. Csakhogy a törzsfőnök bőrszíján az aprócska harapások éppen olyanok, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor ügyet sem vetett a dologra, azt hitte, havasi szú vagy sarki féreg rágta meg a bőrt. A támadás után döbbent rá, hogy a koboldok felderítői jó előre kiterveltek mindent, és titokban többször bejárták a szigetet. Falánkságuk azonban most elárulta őket: úgy látszik, a bőrnek még mindig nem tudnak ellenállni.

– Bazsalikom! – szólította magához a varázslót, és magában sóhajtott egyet.

Nem csoda, hogy a jégkoboldok belénk kötnek, amikor ilyen faramuci neveket hallanak. Miért nem lehetek én például Moha? Vagy Fenyér? És milyen jól illene Kókusz hosszú, szőke hajához a Habszegfű név! – tépelődött magában. Sajnos, úgy hetven évvel ezelőtt egy ínyenc norvég felfedező náluk felejtette a Mediterrán és trópusi ételek című vaskos receptgyűjteményt, és a hekláknak annyira megtetszettek a sosem látott növények, hogy onnantól minden újszülöttnek a Nagy Könyvből választottak nevet. A törzsfőnök, aki el sem tudta képzelni, milyen lehet az articsóka íze, és csak a könyv színes fotóin látta a zöldséget marinírozva, paradicsomban úszva meg garnélarákkal körítve, lánya születésekor maga is behódolt a divatnak, és csak akkor horkant fel, amikor felesége Kókuszdió Papaja Rebarbarának akarta elnevezni a gyereket.

– Ne bomolj, asszony! – dörmögte a bölcs törzsfőnök, a kislány tehát az egyszerűbb Kókusz nevet kapta, és Articsóka hiába mérgelődött, hogy valahányszor bemutatkozásra kerül sor, a szomszédos törzsfőnökök a markukba röhögnek, a heklák ragaszkodtak a Nagy Könyvhöz. Bazsalikom varázsló három délceg fia kíséretében járult a törzsfőnök elé, és a fiúk hiába viselték a kevéssé rémisztő Mangó, Avokádó és Kakaó neveket, a főnök kedvtelve szemlélte zord vonásaikat, erős vállukat és merész tekintetüket.

– Bazsalikom, derék varázslóm! Szomorú nap virradt ránk. Alighogy elolvadt az utolsó híd, ami a szárazföldhöz köt, s a jégkoboldok máris támadásra készülnek. Vizsgáld meg ezt a szíjat, és adj tanácsot, mit tegyünk!

A varázsló búsan bólogatott, majd hosszú bőrköpenye zsebébe nyúlt.

– Nagyobb bajban vagyunk, mint gondolnád, Articsóka. Nézd, mit találtam a rénszarvaskolbász-raktárban!

Kinyújtott tenyerén három apró, kékeszöld tojás pihent.

– Mi a csoda ez? És mit kerestél a kolbászok között? – húzta össze szemöldökét a törzsfőnök, aki féltékenyen őrizte a ritka csemegét, és csak a nyári ünnepkor vágott egy-egy vékony karikát a törzstagoknak.

– Leltároztam – krákogott zavartan a varázsló. – De ez most nem fontos, és örülhetsz, Articsóka, hogy arra jártam, mert úgy látom, ezek a tojások néhány nap múlva kikelnek! Nézd, hogy mocorog bennük valami furcsa fény! És rettentően hidegek – borzongott Bazsalikom, másik kezébe gördítve a tojásokat.

– Koboldtojások? – sápadt el a törzsfőnök. – Mit tehetünk?

A varázsló három délceg fia egyszerre válaszolt.

– Majd én elintézem! – mondta Mangó.

– Bízd csak rám! – mondta Avokádó.

– Leszámolok velük! – mondta Kakaó.

Kókusz ebben a pillanatban lépett apja sátrába, és a három fiú még jobban kihúzta magát, még harciasabban düllesztette a mellkasát, és még marconább arcot vágott.

– Mi a baj? – szaladt Kókusz a törzsfőnökhöz, és Articsóka hiába próbálta elhessegetni, hogy az ilyesmi nem nőknek való, a lány kinevette. – Tudod, hogy már gyerekkoromban is elbírtam velük.

Mivel ezt senki nem vitathatta, őt is bevonták a haditanácsba. Hajnalig vitatkoztak, hogy miként űzzék el a koboldokat, és mit tegyenek a tojásokkal. Végül Kókusz meggyőzte a férfiakat, hogy bár a tűz egyszer bevált, kevesen múlt, hogy nem égett le az egész sziget, és évekig tartott, míg pótolták a halolaj-készletet.

– Utálunk halászni! – nyafogta Mangó, Avokádó és Kakaó. – Inkább megmérkőzünk az egész koboldsereggel!

Kókusz akkor ismét elmagyarázta a bátor, de kissé fafejű fiúknak, hogy a koboldok varázslata megdermeszti a felnőtteket, és hiába próbálnák szétrepeszteni a jégpáncélt, még ők sem elég erősek hozzá.

– Vajon a koboldgyerekek is olyan semmirekellők, mint a felnőtt koboldok? – nézegette a tojásokat Kókusz. – Nézzétek, milyen aprócskák! Ha a fény felé tartom, látszik, hogy mozognak! – S valóban, a kékeszöld héjon átderengett a koboldfiókák finom csontja, még különösen hosszú ujjaik is világosan kirajzolódtak.

Dél lett, mire a haditanács ravasz terve elkészült. Kókusz a legvastagabb, nyírfaháncsból szőtt, zuzmóval bélelt kabátját húzta magára, és leereszkedett a törzs jégkamrájába, ahol még a meleg hónapban is mínusz 50 fok volt. Zsebében ott lapultak a kékeszöld tojások.

A jégkoboldok egy hét múlva érkeztek a szigetre, és már éppen támadásba lendültek volna, amikor a máglya körül éneklő heklák közül három aprócska kobold pattant eléjük.

– Anyu, anyu, nézd, olyanok, mint mi! – visították, és izgatottan körbeugrálták Kókuszt.

– Ejnye, gyerekek, nem illik mutogatni. Inkább kínáljátok meg a vendégeinket, azt hiszem, szívesen ropogtatnak egy kis szárított fókabőrt.

A jégkoboldokat annyira meglepte a szíves fogadtatás, hogy szinte megfeledkeztek a támadásról. Csupán a fővezér, aki Vérfagylaló Prérifarkas néven mutatkozott be (Articsóka lesütötte a szemét) ragaszkodott hozzá, hogy megmérkőzzön a törzs néhány tagjával. A varázsló három hős fia tettre készen ugrott elé, de szerencséjükre a főkoboldnak az is elég volt, hogy Mangó bal fülét, Avokádó jobb nagylábujját és Kakaó orra hegyét dérrel csípdeste meg, gúnyosan megjegyezve, hogy a trópusi gyümölcsöknek ennyi is megárt. A fiúk azonban nem bánták se a csípést, se a gúnyolódást, mert Kókusz hálás tekintete melengette a szívüket. Hamarosan minden kobold bőrt rágicsálva bámulta a zuzmósárkányok legyőzéséről szóló bábjátékot.

Articsóka törzsfőnök megkönnyebbülten hátradőlt uszadékfából faragott karszékében, és a lányára kacsintott.

– Szerintem egyelőre ne áruljuk el nekik, milyen nevet kaptak a fiókák.

– Ugyan, miért haragudnának. Pomelo, Kumkvat és Karambola – akár koboldnevek is lehetnének, nem igaz?

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő