A HANGOK MEGMARADNAK

Beköszöntött az ősz, aztán a tél, és vele eljött a búcsú ideje. Mint köztudott, Kiribiri, a tündér az ősz végén ismeretlen helyre távozik, és csak tavasszal jön vissza. Nem is lett volna ezzel semmi gond, csakhogy Kiribirinek volt egy barátja, Szőrmokány, a manó. Annak idején ő segített a tündérnek lakást találni (egy igazi légvárat), így lettek barátok, és ez a barátság nem is maradt meg csak a barátság szintjén. Annyi bizonyos, hogy nagyon megszerették egymást. Ezért ne csodáljuk, ha Szőrmokány szomorú volt, és ezen még az sem segített, hogy tudta, Kiribiri a következő tavasszal is visszatér. Mert jaj, hol van az még?

A búcsúra Szőrmokány kis fakunyhójában került sor, hisz kint hűvös volt, sőt havas eső hullt, amit a tündér légvára áteresztett. Kiribiri nem jött üres kézzel: hozott egy zacskó aszalt gyümölcsöt, amit nyár végén a manótól kapott. Azt tervezték, a gyümölcs egy részéből teát főznek, a maradékot meg Szőrmokány majd elmajszolja, a tündér ugyanis csak reggeli harmattal és diólevéllel élt.

Szőrmokány előkereste picuri teafőzőjét, picuri tüzet rittyentett alá, és amikor felforrt a víz, beleszórt néhány gyümölcsdarabot. Amíg a darabkák áztak, és a tea hűlt, előszedett három hullócsillagot, ezeket meg ő kapta nyár végén a tündértől. Ügyesen felakasztotta a csillagokat a mennyezet egyik gerendájára, és a kunyhó meghitt fénybe borult. Meghitt volt, de nem derűs. Szőrmokány eléggé elkámpicsorodott a közelgő búcsú miatt.

– Teljesen plaff lesz itt nélküled – morogta, és búsan kortyolt gyümölcsteájából. A manó gyakran használt olyan kifejezéseket, amelyeket más nem értett, de azért sejtjük, mire gondolt. Pici huzat támadt, a hullócsillagok részvevően lengedeztek.

Válaszul Kiribiri nem mondott olyan butaságot, hogy „ne szomorkodj”, egyrészt mert tudta, hogy a szomorkodó embert nem lehet csak úgy felszólítani, hogy hagyja abba, másrészt mert maga is elég bánatos volt. Hanem mondott mást.

(A folytatás a téli számban olvasható.)