Győri Orsolya

A GYÓGYÍTÓ IDEGEN

A GYÓGYÍTÓ IDEGEN

Szomorúság és sötétség borult a birodalomra. A máskor oly színes és jókedvű fővárost szürke köd borította, és ráült az emberek arcára is. Talán a királyné öltött először szürkét magára, talán a király akart bánatának nyomatékot adni. Bárki is kezdte a szokást, a főemberek, majd a város apraja-nagyja követte a példát, és hamarosan szürkében járt a birodalom minden lakója.

A királyi pár bánatának oka egyetlen gyermekük, Marina szűnni nem akaró betegsége volt. A birodalom orvosai, úgy tűnt, tehetetlenek, még a legképzettebbek sem tudták eldönteni, mi okozta a bajt, arról pedig, hogy a betegség mikor támadta meg a királylány szervezetét, végképp megoszlottak a vélemények.

Talán a falevelek hullásával kezdődött minden, amikor a világból elköltözött a zöld után a vörös, a sárga és a barna szín is. A kis királylány előbb szokatlanul csöndes lett, majd szomorú, végül étvágytalan. Hiába sütötte az udvari pék a kedvenceit, meg sem kóstolta a finomságokat. Egyre gyengült, bánatos szemében összemosódott az éjszaka és a nappal. A királylányt színtelen árnyékok kísértették.

– Mi aggaszt, édes szentem? Rosszat álmodtál talán? – firtatta dajkája.

A kis királylány a fejét csóválta.

Édesanyja hiába lepte meg új könyvekkel, Marina csak bámult ki az ablakon, mintha
várna valakire.

– Mi van ott? Látsz valamit? – faggatta az anyja, de a királylány hallgatott.

A király kihirdette, hogy bárki gyógyítja meg Marinát, neki adja fele birodalmát. Válassza akár a tengeri, akár a hegyvidéki részt.

Orvosok és sarlatánok lepték el a fővárost. Megjelent néhány tréfacsináló és mesemondó is, de rendre kudarcot vallottak. Telt-múlt az idő, s nem hozott írt a kis királylány bajára.

A messzi hegyek között élt egy javasasszony, akihez csak nagy sokára jutott el a királylány betegségének híre. A javasasszony rögtön útnak indult. Magában morgott persze, hogy a messzi fővárosba kell mennie. Öreg volt már, fájt a lába, s több hétbe telt, amire elérte a várost.

Ekkor már senki nem ostromolta a királyi pár fogadótermét. Már senki nem remélte Marina gyógyulását. S bár a királyi pár nem tudott róla, az udvari főszabó kiadta a parancsot, hogy száz vég kelmét fessenek éjfeketére, mert hamarosan szükség lesz rá.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: