A FOGAK ÖSVÉNYE
Hetek óta remegett a föld, mire kitört az első gejzír. A helyiek csak legendákból emlékeztek rá, hogy a sárkányfogaknak nevezett résekből egykor mérgező, forró víz szökellt az égre. Most saját szemükkel látták, amiről nagyszüleik csak hallottak. Csodájára is jártak, csoportosan.
Az első sugarat több száz apróbb követte, s a Fogak Ösvénye néhány nap múlva égető víz- és párafallá változott. A gejzírek közelében a levegő mérgező lett. A téli hideg elől az ösvény közelébe menekülő madarak és rókák mind pórul jártak. Mire megérezték, milyen veszélyes a meleg pára, jártányi erejük sem maradt. A fák is lehullatták leveleiket.
− Ne menjetek a mérges víz közelébe! − figyelmeztették egymást az emberek.
Időnként a gejzírek lecsendesedtek, s ilyenkor − a tiltás ellenére − a bátrabbak a források közelébe merészkedtek, hogy eltakarítsák a tetemeket − no meg kíváncsiságból. Néhányan drágakövekre bukkantak, amiket a víz moshatott ki a hegy mélyéből, így aztán elkezdődött a kincsvadászat. A sejtelmesen csillogó jadénak, diónyi rubintdaraboknak és gyerekfej-méretű hegyikristály és rózsakvarc-tömböknek kevesen tudtak csak ellenállni.
A falusiak kifigyelték: napjában kétszer alszik ki a sárkány tüze. Akkor tennivalóikat félredobva rohantak kristályokat gyűjteni. A falu apraja-nagyja a Fogak Ösvényénél nyüzsgött, és akadtak, akik gazdag zsákmánnyal tértek haza. De sokan odavesztek. Aki nem menekült időben, mert még több kincsre vágyott, a kövek közé szorult. Hiába tanácsolták a vének, hogy senki ne engedelmeskedjen a sárkány hívó szavának. Tavasszal, hóolvadás idejére már minden család gyászolta valamelyik tagját.
Ekkor a kovács árván maradt két gyereke, Lia és bátyja, Kogar úgy döntött, véget vet az áldatlan helyzetnek. Dédanyjuk meséiből tudták, hogy egyszer régen öt hős a tűzokádások szünetében lemerészkedett az alsó világba, s megküzdött a sárkánnyal. A férfiak ugyan nem tértek vissza, mégis győztesként emlékeztek rájuk, mert a sárkány több emberöltőn keresztül nem adott hírt magáról.
Kogar magához vette apja kardját, derekára csatolt egy kovácsoltvas lámpást. Húga egyik kezében a babáját szorongatta, másikban a dédanyjától örökölt furulyát. A hangszert vésett lángok díszítették. Dédmama mondogatta, hogy a zene lecsendesíti a háborgó elmét, még egy tűzhányón is kifogna. A kislány biztos volt benne, hogy a furulya megvédi őket a sárkánytól.
Éjjel indultak útnak, ahogy a gejzír hangja halkult, s megkezdte néhány órás pihenését. Hosszú óráknak tűnt, míg a Fogak Ösvényén elérték a Hegymély bejáratát. A barlang száját nem őrizte senki. Néhány kanyarodó után a lámpafény is fölöslegesnek tűnt, mert a sárkány bevilágította a hozzá vezető folyosót. Már látták is, hogy Tűzsárkánnyal van dolguk, akinek nemcsak a szeme és szája hányja a szikrákat, hanem a pikkelyei is izzanak, mintha menten szétvetné a tűz. Remegett körülötte a barlang. Amikor meglátta a gyerekeket, olyan hangosan nevetett, hogy a föld remegése is felerősödött.
− Gyerekeket küldtek ellenem? Ennyit változott a világ?
(A folytatás a nyári számban olvasható)