A CÁR SZERECSENJE
A mai értelemben vett cirkuszi számokat először a tizennyolcadik században mutattak be Londonban. De nagyon különböző előzményeket láthatott a közönség már a középkorban, sőt az ókori Rómában is. Furcsa, hogy mi mindent tartottak jó mulatságnak, nevettető jelenetnek.
A császárok, királyok között akadtak jópáran, akik megengedhették maguknak, hogy saját cirkuszuk legyen. Előfordult, hogy udvarukba rendeltek mutatványosokat, s az előadásra beengedték az amúgy megvetett köznépet. Sült az ökör, folyt a bor, a nagyurak és a méltóságos hölgyek hátuk mögé hajigálták a lerágott csontokat. Volt, aki fölszedje, tiszta tányért tegyen, töltse a kupákat – akár egy-egy maradék falatért.
Az artisták, az erőművészek vagy a bűvészek is szolgák voltak az udvarokban, mint a színészek vagy a muzsikusok. Egyedül az udvari bohóc engedhette meg magának, hogy kenyéradó gazdájának is odamondogasson, hogy alázatoskodás nélkül igazat szóljon. Az uralkodó meg remélhette, hogy legalább a bolondjától őszinte szavakat kap, ellentétben a talpnyaló nemesekkel, haszonleső udvari tanácsosokkal. Persze a nagyúr és a bolond kapcsolatában mindig megmaradt a lehetőség, hogy a kritikus megjegyzéseket „bolondság”-nak, kacagtató viccnek tartsák mindketten: az úr ne sértődjön meg, és ne bosszulja meg az őszinteséget, hiszen akkor beismerné, hogy nem érti a tréfát.
Szokás volt különös alakokat ajándékozni az uralkodóknak. Az előkelő vendégek messzi tájakról hoztak vagy hozattak gyümölcsöket, virágokat, egzotikus állatokat – és furcsa, megbámulni való emberi lényeket, akik másságuk miatt mégsem számítottak egészen embernek. Egyik-másik nagyon magas volt, még többször nagyon alacsony, nagy fejű, rövid lábú törpe. De a legkülönbözőbb testi hibák miatt is mutogattak embereket, s persze, a környezetben idegen bőrszín is feltűnést keltett. Nagy Péter orosz cár egyszer fekete bőrű fiút kapott – egy szerecsent. (A középkor óta szaracénnek vagy szerecsennek nevezték a sötétebb bőrű embert, az afrikai négereket, de még az arabokat is.) A világtörténelem egyik legellentmondásosabb uralkodója, aki kiszámíthatatlanul hol kedves, hol kegyetlen volt, imádta a bolondokat és a groteszk torzszülötteket, belőlük sok tucatnyi volt az udvarában.
Szerecsenje azonban csak egyetlen. Igazi ritkaság. Birtoklása a legnagyobb luxus. Abram Petrovics Hannibálnak, az orosz cár szerecsenjének azonban egészen másképpen alakult az élete, mint ahogy az udvaroncok gondolhatták. A cár ugyanis megszerette és nevelt fiaként külföldön taníttatta a rendkívül értelmes fiút. Katonai pályafutása során tábornoki rangig vitte, és a mai Tallin kormányzója is volt. Az akkori időkhöz képest magas kort ért meg: nyolcvannégy évesen hunyt el. Nevében a Petrovics a cárra utal, aki a keresztapaságot is vállalta. Abram Afrikában született, gyerekként került Konstantinápolyba, ahonnan az orosz nagykövet vitte magával északra. Felnőttként vette fel a Hannibál nevet, az egykori pun hadvezér nagysága előtt tisztelegve. A kalandos élet mégsem tette volna világhírűvé. Csakhogy ő volt a legjelentékenyebb orosz költő, Puskin dédapja.
(A folytatás a téli számban olvasható)