A BIRODALOM ALKONYA
Bátor Berente király búnak adta a fejét. Egészen a térdéig lógott az orra. Sem a felesége, sem az udvarnokai, sem a királyi macskasereglet nem tudta megvigasztalni.
− Gyáva, gyáva, gyáva, az én fiam gyáva! – motyogta maga elé.
Az udvarnokok lassan belátták, hogy nem enyhíthetik uruk bánatát.
– Félős – mondta az egyikük sápítozva.
− Ijedős – sóhajott megrendülten a másik.
− Nyúlszívű – emelte kezét az ég felé a harmadik.
− Anyámasszony katonája! – kontrázott a negyedik.
− Jaj nekem! – sajdult meg újra a király rettenthetetlen szíve.
− Mit szól majd a nép! – sutyorgott a sarokban a kancellár a tábornaggyal.
− Mit szólnának hősi ősei? – vöröslött a tábornagy ábrázata.
A szomszéd szobában magába roskadva üldögélt Kisberente, a trónörökös herceg, a király egyetlen gyermeke, a birodalom jövője. Kisberente − aki, ha majd elfoglalja a trónt, Berente lesz teljes egészében, ráadásul tizedik ezen a néven − hatalmas termetű és acélizomzatú fiatalember volt. Ám félénk, akár a nyúl. Legutóbb a birodalomszéli Nyögerdőben bizonyosodott be, hogy a bátorság végzetes és végletes módon hiányzik jelleméből. A Nyögerdőben mindig fúj a szél, és az üreges nyögfák törzsén keresztülhatolva elkárhozott lelkek hangjára emlékeztet. S amikor Kisberente meghallotta a nyögfák nyögéseit, már ott se volt, futott, akár róka a kutyafalka elől.
− Fenség – somfordált Bátor Berentéhez a kancellár leánya.
− Ne most, túl nagy a szomorúságom – utasította el a király.
− Éppen azt szeretném enyhíteni, fenség – a leány nem tágított, nagy merészen suttogni kezdett az uralkodói fülek jobbikába (a bal egy régi csata óta süket volt), és Bátor Berente arca hamarosan földerült.
− Legyen úgy! – pattant föl, s udvarnokai nyomban visszhangozták:
− Úgy legyen, de úgy ám! Legyen úgy! – s közben elképzelni sem tudták, mi legyen és hogyan.
(A folytatás az őszi számban és a letölthető pdf-en olvasható)