A VILÁG VARÁZSTALANÍTÁSÁNAK VÉGE, AVAGY A POSZTMODERN TÖRTÉNETE

A posztmodernség különböző embereknek más-mást jelent. Egyeseknek egy épületet, amely arrogánsan fittyet hány az acél, az üveg és a beton funkcionális logikáját megőrizni kívánó „előírásoknak”, hogy mihez mi illik, és mi az, amitől szigorúan óvakodni kell. Másoknak a festészet és a szobrászat, a stílus és a műfaj, a képtár és az utca vagy a művészet és bármi egyéb megkülönböztetését tagadó fantázia működését. Egy televíziós filmsorozathoz feltűnően hasonlító életet vagy egy dokumentumdrámát, amely mit sem törődik azzal, hogy a néző aggódva próbálná szétválasztani, mi az, ami a képzelet műve, és mi az, ami „valóban megtörtént”. Jelenti a dolgok változásának sebességét és a ritmust, mely nem hagy időt, hogy az egymást követő lelkiállapotok dolgokká kövüljenek. Az egyidejűleg minden irányba kiterjedő figyelmet, mely nem engedi, hogy bármi mellett is hosszasan elidőzzünk, vagy hogy bármit is alaposan megfigyeljünk. Egy árucikkekkel telezsúfolt bevásárlóközpontot, ahol szinte kizárólag olyasmit lehet kapni, ami a vásárlás okozta örömön túl semmilyen más célt nem szolgál, s egy létformát, amiben úgy érezzük magunkat, mint akiket életfogytiglan egy bevásárlóközpontba száműztek. Jelenti a vérpezsdítő szabadságot, azt, hogy bármit követhetünk. És jelenti az észbontó bizonytalanságot, hogy mi érdemes követésre, valamint hogy minek a nevében követendő bármi is.

merengő hangulatban

A posztmodernség mindez és még sok minden más. Ugyanakkor – és talán legfőképpen – egy elmeállapotot jelent. Pontosabban, azoknak az elméknek az állapotát, akiknek megvan az a jó (vagy netán kényszeres?) szokásuk, hogy önmagukra reflektáljanak, hogy lényük tartalmát kutassák, s kutatásuk eredményeiről rendszeresen beszámoljanak: a posztmodernség a filozófusok, a társadalom jelenségein gondolkodók, a művészek elmeállapota. Azoké, akikhez merengő hangulatban fordulunk vagy olyankor, amikor megállunk egy pillanatra, s elgondolkodunk, hogy merre is haladunk, illetve merre is halad velünk a világ.

A posztmodern elmeállapot legfőbb jellegzetessége a mindent nevetségessé tevő, mindent kikezdő, mindent elemeire szétszedő destruktivitás. Időnként úgy tűnik, mintha a posztmodern gondolkodó egy, a végső diadal állapotába ért kritikus lenne: olyan kritikus, aki egyre nagyobb nehézségek közepette folytatja tevékenységét, mivel lesújtó kritikája már mindent megsemmisített, amit valaha kritikára érdemesnek tartott, s ettől kritikusi késztetése is alábbhagyott. Nincs már semmi, amivel szemben érdemes lenne fellépni. Ez a világ, s az élet ezen a világon megállíthatatlan és megszállott önkritika.

Legalábbis így tűnik. Ahogy a modern valóság kíméletlen vizsgálatára felesküdött modern művészet végül tökéletesen ízekre szedte önnön kritikája tárgyát (s így jutott el a festő az üres vászonig, az író az üres papírlapig, a zenész a csendig; a műalkotás megtisztítására tett kétségbeesett igyekezetében Walter der Maria egy mély gödröt ásott Kassel közelében, Yves Klein műértők kis csoportját a képtár csupasz falainak megtekintésére hívta meg, Robert Barry művészi elképzeléseit telepátia útján közölte, hogy így kerülje el a festék, illetve a szavak áldatlan szennyező hatását, míg Rauschenberg művészi hajlamú barátai kiradírozott rajzait kezdte árusítani); ugyanúgy a kritikai elmélet is eljutott odáig, hogy tárgya többé már nem tanúsít ellenállást. Olyan mértékben ellágyult, elolvadt és megsemmisült, hogy a kritika éles pengéje akadálytalanul áthatolhat rajta. A múlt tragédiái mosolyt sem fakasztó groteszkké parodizálódnak. Milyen nevetségesnek tűnik a történelem irányának megváltoztatására törő igyekezet, amikor nincs olyan hatalom, amely arra engedne következtetnünk, hogy a történelemnek irányt kívánna szabni. Milyen hiábavalónak tűnik az igazság álcájában jelentkező hamisság leleplezésére törekedni, amikor egyetlen igazságban sincs elég bátorság és erő ahhoz, hogy önmagát mindenkire és mindenkorra nézve igaznak vallja. Milyen mulatságos a művészet eredetiségéért síkraszállni, amikor minden véletlenül elejtett tárgyról szinte azonnal kijelentjük, hogy műalkotás. S micsoda szélmalomharcot folytat, aki a valóság eltorzítása ellen küzd, még akkor is, amikor nincs már olyan valóság, amely valóságosabbnak tekintené magát megjelenítésénél. Micsoda hiábavalóság az embereket valamilyen útról egy másik út kedvéért letéríteni egy olyan világban, ahol minden állandó mozgásban van.

az emancipáció lankadatlan

A posztmodern gondolkodás a modern (azaz természeténél fogva kritikus, nyugtalan, elégedetlen és telhetetlen) kultúra radikális (ámbár bizonyára váratlan és minden valószínűség szerint nemkívánatos) győzelme a modern társadalom fölött, amit ez a kultúra a lehetőségek előtt álló kapukat szélesre tárva jobbítani akart. A sok kis győztes csata megnyerte a háborút. Az emancipáció lankadatlan, makacs munkálkodása nyomán az akadályok sorban megdőltek, a gátak leomlottak és a zárak felpattantak. Minden egyes pillanatban egy-egy megszorítás, egy-egy különösen fájdalmas tilalom került a támadás célpontjába. S a végeredmény: a hatalomvédte struktúrák egyetemes fegyverletétele. A régi, nem kívánt rend romjai alól azonban nem született új és jobb rend. A posztmodern nem arra törekszik, hogy az egyik igazságot, szépségeszményt vagy életideált egy másikkal helyettesítse, s ebből a szempontból különbözik a modern kultúrától, melynek jogos leszármazottja és örököse. A posztmodern ehelyett egy már dekonstruált, vagy még dekonstrukcióra váró valamivé darabolja fel az igazságot, a mércéket s az eszményeket. Eleve tagadja, hogy bármiféle felismerésnek joga lenne a dekonstruált/lejáratott szabályok nyomában támadt űrt betölteni, s arra rendezkedett be, hogy az életben nincsenek sem igazságok, sem mércék, sem eszmények. Gyakran vádolják azzal, hogy nem elég pozitív, hogy egyáltalán nem pozitív, hogy nem is kívánt pozitív lenni, sőt, hogy egyenesen büdös neki a pozitív szemlélet mint olyan, s hogy bármilyen szent tisztességesség vagy pusztán jámbor önelégültség köpenye alól kiszimatolja a rejtett tőrként viselt szabadsághiányt. A posztmodem gondolkodás szinte mindent elítél és semmit nem javasol. A rombolás a posztmodern gondolkodás egyetlen igazi eleme. A leépítés az építésnek az a fajtája, amit egyedül elismer. Számára a kényszerítő körülmények és a gondolati korlátok lerombolása a legfőbb cél, az emancipációs törekvések záróaktusa. Ha a szabadságra gondosan ügyelünk, mondja Rorty, akkor az igazság és a jó maguktól is a helyükre kerülnek.

A posztmodern elme kritikusaival szemben úgy érvel, hogy amikor éppen önelemző, filozofikus hangulatban van, minden látszat ellenére nem ,,destruktív”, hanem konstruktív „destrukciót” végez, mint ahogy mindig is tette. Mindig is egyfajta terep-megtisztító művelet volt a feladata. A posztmodern, miközben tagadja azt, ami igazságnak adja ki magát, s lehántja róla múlt, jelen és jövő igaznak vélt, megcsontosodott változatait, feltárja az igazságot a maga kristálytiszta, eredeti formájában, amit a modernség álságai a felismerhetetlenségig megcsonkítottak és eltorzítottak. Mi több, ez a rombolás az igazság igazságát tárja fel, az igazság létében, és nem a rajta végrehajtott erőszakos aktusokban lakozó igazságot. Azt az igazságot, ami a törvényhozó értelem uralma alatt megtagadtatott. A valódi igazság már azelőtt létezik, mielőtt fáradságos felépítése kezdetét vette volna, abba a talajba letételeztetett, amin gondosan kimunkált építményei emeltettek, látszólag azzal a céllal, hogy felmutassák, valójában azért, hogy elrejtsék és megfojtsák.

A posztmodern gondolat tehát a hamis látszatok lerombolását tekinti feladatának, s gyakran hivatkozik Heidegger „második kopernikuszi forradalmára” mint irányadó ősmintára. Paul Ricoeur magyarázata szerint a Sein und Zeit 1927-es megjelenése óta a megértést kezdték „a tudás módjának meghatározása előtti létezési módnak” tekinteni. Ez lényegében a Dasein képességét tartalmazza, hogy a világon levés alapvető helyzetén belül a maga legmegfelelőbb lehetőségeit előrevetítse. Heidegger termékeny meglátását követői átvették és sokféle módon felhasználták. Gadamer például arra vállalkozott, hogy egy Dilthey által aggodalmasan felvetett kérdést Heidegger szemüvegén keresztül újra megvizsgáljon. A kérdést három területen vizsgálta:

• a művészetben, ahol az esztétikai valóság megragadása megelőzi a távolságtartó ízlésbeli megítélést;
• a történelemben, ahol az a tudat, hogy a történelem erői munkálnak rajtunk, megelőzi a dokumentumértékű történetírás konkrét formájú megjelenését;
• s a nyelvben, ahol az emberi tapasztalat egyetemesen nyelvhez kötődő jellege megelőz mindenféle nyelvi, szemiotikai vagy szemantikai módszert.

Összegezve, a posztmodernitást úgy foghatjuk fel, mint ami helyreállítani igyekszik a világot, amit a modernitás, nagy elbizakodottságában, eltüntetni igyekezett. A posztmodern új varázslatot hozott a modernitásban erőnek erejével varázstalanított világba. A modernség szellemi építményeit rombolta le, a jelentést törvényesítő ráció modern illúzióiról rántotta le a leplet, azokat ítélte el, szégyenítette meg. A posztmodern tárgyalóteremben a modernség leleménye és rációja, a lelemény rációja ül a vádlottak padján.

le kellett fejezni

A modernitásban a titokzatos és a mágikus elleni harc olyan felszabadító mozgalom része volt, mely az értelem függetlenségének kikiáltását tűzte ki célul. Az érintetlen, eredeti állapotában megőrzött világot ellenséges megnyilvánulásai tették ellenséggé. A folyamat a népirtások ismert módján zajlott le: a természet világát (élesen elkülönítve a kultúra házától, amelynek építésére a modernség vállalkozott) le kellett fejezni, s így meg kellett fosztani önálló akaratától és ellenálló erejétől. A harc tétje a cselekvés kezdeményezése és joga, a jelentés kinyilvánításának és a beszédmód megkonstruálásának joga volt. Ennek a tétnek az elnyerése csak teljes és végleges győzelem esetén lehetséges, ezért kellett a világot despiritualizálni, lelkétől megfosztani, alanyi minőségében tagadni.

A világ leigázásának a világ varázstalanítása volt az ideológiája. Ezzel egyidejűleg az elfogadhatóság egyedüli mércéje annak a szándéknak a kinyilvánításából állt, hogy akiknek ez az akarata jogot nyert, engedelmességre kényszeríthessék a világot, s a cselekvéseiket irányító akarat egyúttal törvényesítő erőt is képviselt. Az ideológia és az általa szentesített, valamint benne megtestesülő gyakorlat szerint minden, ami szellemi az egyik, és minden, ami anyagi a másik oldalon állt. A világ az akaratlagos cselekvés tárgya lett: megmunkálandó nyersanyag, mely az emberi tervezés nyomán nyer formát és irányt. Az értelem azonossá vált a tervezéssel. Önmagában a világ nem rendelkezett jelentéssel, kizárólag az emberi tervezés táplált bele célt és értelmet. Így lett a föld ércek és egyéb „természeti erőforrások” lelőhelye, az erdő fakitermelő telep, a folyó – a helyi adottságoktól függően – energiaforrás, vízi út vagy hulladékelnyelő. A föld, az erdő és a vizek közt fennálló kapcsolat szinte felismerhetetlenné vált, amint érclelőhely, fakitermelőtelep, hulladékelnyelő lett belőlük; ebben az új megjelenési formájukban egymástól független és távoleső célok, funkciók megtestesítőiként összes, valaha kristálytisztán felismerhető kapcsolatuk teljesen alárendelődött a célok és funkciók logikájának. S miközben a természet fokozatosan „elembertelenedett”, az ember egyre „természetesebbé” vált, olyannyira, hogy szubjektivitását, létének ősi „adottságát” megtagadhatta, s maga is eszköz jellegű jelentések készséges befogadója lett; kezdett jobban hasonlítani az épületfára és a vízi útra, mint az erdőre és a tavakra. Az ember varázstalanítása a világéhoz hasonlatosan a tervező alapállás és az instrumentális racionalitás találkozásában gyökerezett. E találkozásnak köszönhetően hasadt a világ egyfelől akarattal rendelkező alanyokra, másfelől akarat nélküli tárgyakra, kiváltságos cselekvő lényekre, akiknek akarata számít, és mindenki másra, akié nem – akiknek akaratát megtagadják és figyelmen kívül hagyják. Ez a varázstalanított világ az, amit a posztmodern új varázzsal szeretne felruházni.

Modernség, avagy kétségbeesett formakeresés

Az a társadalom, amely visszamenőleg a modern elnevezést kapta, abból a felfedezéséből eredt, hogy az emberi rend sebezhető, kiszámíthatatlan, és nincsenek megbízható alapjai. Ez a felfedezés megrázó erejű volt, s erre válaszként jelent meg az az álom és törekvés, hogy ezt a rendet szilárddá, kötelező erejűvé tegyük, valamint megbízható alapokra helyezzük. Ebben a válaszban a kiszámíthatatlanság ellenséges erőként, a rend pedig feladatként jelenítődik meg. A ,,nyers” emberi állapot értékét vesztette és démonivá vált. Állandó késztetésként jelentkezett az esetlegesség kiküszöbölése és a spontaneitás megsemmisítése. Az esetlegességet voltaképpen eleve az áhított rend konstruálta mindabból, aminek nem jutott hely vagy idő, s ami így megalapozatlanná vált. A rend álma és a rendszerezés gyakorlata konstruálta meg a maga tárgyát, azaz a világot – káoszként, és természetesen kihívásként, a cselekvés kényszerű indokaként.

a rend eszménye

Az esetlegesség felfedezése nem a ráció vívmánya volt. A kézenfekvőt általában nem vesszük észre, még kevésbé gondolunk rá, amíg nincs valami baj, és el nem veszítjük. A rendszerességet csak akkor fogjuk fel, amikor hirtelen szembetalálkozunk a váratlannal, az egyhangúságot csak akkor vesszük észre, amikor a dolgok működésének tegnapi módja már nem ad megbízható útmutatást holnapi működésükre nézve. Az esetlegesség felfedezése együtt járt azzal a felismeréssel, hogy ha a dolgok és események menetében rendszerességet, ismétlődést és kiszámíthatóságot akarunk látni, tenni kell valamit, mert magától ez nem jön létre. A világ esetlegességének felismerése és a rend eszménye mint a rendszerezés gyakorlatának célja és eredménye egymás elválaszthatatlan ikertestvérei, majdhogynem sziámi ikrek.

A társadalmilag ellenőrzött (s az elméletben a lét eleve elrendelt rendjeként megjelenő) rutin felszámolása felemelő élmény lehetett, ám egyúttal ismeretlen félelmet is gerjesztett. A rutin meggyengülése a szabadság áldását jelentette a bátrak és erősek számára: miközben a gyengéket és félénkeket a bizonytalanság átkával sújtotta. A szabadság és bizonytalanság közötti előre nyélbeütött házasság a nász éjszakáján be is teljesedett, a szétválasztásukra tett későbbi kísérletek hiábavalónak bizonyultak, s a frigy azóta is érvényes.

Az eleve elrendelt (s így csak összeomlásakor láthatóvá váló) rend összeomlását a reneszánsz felszabadulásként ünnepelte. Isten visszavonulása az Ember diadalmas színrelépését jelentette. Pico della Mirandola megfogalmazásában az Isteni Teremtő így szólt Ádámhoz: ,,te leszel önnönmagad szabad formálója és meghaladója, lealacsonyodhatsz az állatokig és magad által isteni létbe születhetsz újjá… Egyedül tenéked adatott, hogy szabad akaratod szerint fejlődj és gyarapodj.” Korábban ezt a szabadságot, ha egyáltalán felmerült, isteni sajátosságnak tartották. Most az emberé lett, de mivel ez Isten parancsára történt (lévén az egyetlen szűkszavú, emberhez szóló kinyilatkoztatás Istentől való) egyúttal emberi kötelességgé is vált. A szabadság kötelességgel terhes lehetőség volt. Az emberre várt az életre szóló, s a megpihenés reményével sem kecsegtető feladat, hogy „isteni létbe újjászülessen”. Semmi nem volt kielégítő, ami elmaradt a legmagasabbrendűtől és e legmagasabbrendű volt a tökéletes. Azaz Leon Battista Alberti meghatározása szerint az a harmónia, amikor a részek összeállításához se hozzátenni, se abból elvenni vagy azon változtatni nem lehet anélkül, hogy az egész csorbát ne szenvedne. A teremtő emberi szabadság, s az a lehetőség, hogy az ember egyúttal önmagát is megteremtse, azt jelentette, hogy minden tökéletlenség, csúfság vagy szenvedés elvesztette létjogosultságát. A tökéletlenség eshetősége sarkallta a szorongó törekvést a tökéletes felé. A tökéletes pedig csakis cselekvés, a részek fáradságos, „összeillesztgetése” eredményeként jöhet létre. Az életet korábban a gondviselés és a megvilágosodás irányította, most viszont a techné tárgya lett. A felszabadulás alapvető élményének szerves része volt a késztetés a világ újraalkotására. A félelem, hogy ha a tökéletesség keresése abbamarad, vagy akárcsak lankadni kezd, mindent elborít a káosz, szüntelen növekedésre kényszerítette a világot.

kurta közjáték

Ezért aztán a tiszta, felhőtlen ünnepség ideje rövid volt; csupán kurta közjáték az isteni és az ember alkotta rendszerek között, aközött, hogy az ember az, ami, és aközött, hogy az ember azzá teszi magát, amivé tennie kell. Erasmus, Mirandola, Rabelais vagy Montaigne korát mindössze egy generáció választja el Descartes vagy Hobbes korától. S ez a rövid ünnep is csupán arra a szerencsés kisebbségre korlátozódott, amely az erőforrások bősége következtében kizárólag „önmaga megformálásával” foglalkozhatott. Ennek jogosságát akkor még semmi nem kérdőjelezte meg, s így előnyeit zavartalanul lehetett élvezni anélkül, hogy aggodalmaskodni kellett volna megalapozottsága felől. (Az ünneplés azonban nem tartott sokáig, és nem lehetett egyetemes sem, mivel alapjai ingatagnak bizonyultak, a források hamarosan kimerültek, s így várható volt, hogy akadálytalan előteremtésük előbb-utóbb összeütközésbe kerül a lehetőségek élvezetének jogával.)

Ennek a rövid közjátéknak az idejére tehető az a korszak, amikor – azok körében, akiknek módjukban állt a hatalom védte bizonyosságok hirtelen összeomlásának édes gyümölcseit megízlelni – a sokféleség nemcsak elfogadottnak számított, hanem egyenesen ünneplésben is részesült, mint az igaz humanitás jele és feltétele. Ennek a humanista kultúrának jellegzetes jegyei voltak a nyíltság, a tartózkodás a másság elítélésétől, az ellenfél meggyőzése és nem legyőzése, a megismerés és a kutatás mértékletessége, az abszolút kergetése helyett a hihető elfogadása. Mindez minden hasznos szándék és törekvés ellenére rövidesen a könyvtárak porosodó polcaira került, eljövendő századok felfedezésére várva. A feudális rend összeomlását és a vallásháborúkat követő idők nyers politikai realitásai szemszögéből az élet sokszínűsége és az igazság viszonylagos természete már sokkal kevésbé tűnt vonzónak, dicséretesnek pedig egészen biztosan nem. Felvilágosult és kevésbé felvilágosult uralkodók újfent nekiláttak, hogy tervszerűen és makacsul megteremtsék a dolgok új rendjét, amit a múlt felkent uralkodói oly ostobán hagytak szétmorzsolódni. Ezeknek az új és tettvágyó hatalmaknak az őrtornyaiból a sokféleség káosznak, a szkepticizmus tehetetlenségnek, a tolerancia felforgatásnak tűnt.

A bizonyosság, a rend és az egyneműség a dolgok napi rendjéhez tartozó dolgokká váltak. Bekövetkezett az a hosszú (közel három évszázados) időszak, amit Stephen Toulmin nemrégiben alkotott találó kifejezésével élve a Kozmopolisz korának nevezünk. A Kozmopoliszban a látnokok elképzelései együtt érvényesültek a gyakorlat embereinek gyakorlatával: a rendezett univerzum szellemi modellje tökéletesen illeszkedett a politikusok rendcsináló tülekedéséhez. Az elképzelés az volt, hogy a ráció egyedülálló és megcáfolhatatlan kinyilatkozásai mintegy tükröződnek a hierarchikus harmóniában. A gyakorlat pedig az, hogy ezeket a ráció rangjelzésével ellátott kinyilatkoztatásokat egyedülállóként és megcáfolhatatlanként kezelik. Ahogy Szent Ágostonnál Az ember városa Az Isten városának dicsőségét tükrözte, ugyanígy a megszállottan törvénykező, definiáló, rendszerező, szétválasztó, osztályozó, nyilvántartó és egyetemesítő modern állam az igazság abszolút és egyetemes mércéinek dicsőségét hirdette. Aki a világi és isteni frigyét megkérdőjelezte, Szent Ágostonnál csakis az ördög és a gonosz nevében beszélhetett; míg aki az abszolút igazság és az abszolút hatalom modern frigyét kérdőjelezte meg, csakis az észszerűtlenség és a káosz nevében szólhatott. A különvélemény hitelét és létjogosultságát vesztette, még mielőtt kimondatott volna, pusztán az uralkodó rend abszolút volta, a kinyilatkoztatott törekvések egyetemessége és az uralom teljessége folytán. Az új bizonyosság meghatározása szerint a szkepticizmus tudatlanság, illetve rosszindulat, a másság megcsontosodott elmaradottság, vagy egy letűnt, gyalázatos kor maradványa, amelynek napjai meg vannak számlálva. Harry Redner találó megfogalmazását idézve: „ahogy a hit nyelvén Istent nem lehet tagadni, de még csak komolyan kétségbe vonni sem, a Haladás nyelvében a Haladás maga élvezi ugyanezt a kivételezett státuszt”.

rangfosztásuk egyértelmű

A másságot – az egyéni érzékenységet és a gondtalanságot – tehát dicstelenül elbocsájtották a rend és haladás (Comte szavaival a rendezett haladás és a haladó rendszer) hadseregéből. Rangfosztásuk egyértelmű, teljes és visszavonhatatlan. Az igazság ellen természeténél fogva lázongó másság tolerálásának voltaképpen nem is volt semmilyen észszerű alapja. Amint Spinoza helyesen kimutatta, ha én ismerem az igazságot, a másik pedig tudatlan, akkor az ő gondolkodásának és gondolatainak helyes útra terelése erkölcsi kötelességem; míg ennek elmulasztása gonosz és önző lenne. A modernitás nem pusztán a Nyugati Ember hataloméhsége, hanem egyúttal morális igazát bizonyító, diadalmas küldetés is volt. A ráción alapuló emberi rend szemszögéből nézve a tolerancia inkongruens és erkölcstelen.

Ez az új, modern rend a formájától hirtelen megfosztott világ kétségbeesett formakeresésének terméke. Az ész uralma felé tartó hosszú menetelés lángoszlopai gyanánt szolgáló utópiák olyan világ látomását vetítették előre, amelyben nincsenek perifériák, maradványok, megmagyarázhatatlanok – nincsenek különvélemények és lázadók. Ebben a világban a nemrég meghaladott világhoz hasonlóan mindenkinek lesz valamilyen feladata, és a rámért feladatot mindenki szívesen el is végzi, az akarom egyet jelent majd azzal, hogy kell. Ez az elképzelt világ abban különbözik az elvesztett világtól, hogy a vak sors helyét a kijelölt feladat veszi át. Az elvégzendő feladat egy, az ész szószólói által konstruált nagy terv része; az eljövendő világban a tervezés megelőzi a rendet. Az emberek nem születnek az őket megillető helyre, csak képzés, gyakorlás, illetve ösztökélés után találják meg azt a helyet, ami számukra megfelelő, és ahol ők is megfelelnek. Nem véletlen, hogy az utópiák gyakran választották az építészetet és a várostervezést a sorból kilógást és a rendetlenséget nem tűrő tökéletes világ közegéül és uralkodó metaforájaként egyaránt. A részletekben lehetett némi eltérés, ennek ellenére az építész és a várostervező egyforma kedvteléssel dolgozta ki a gondosan elkülönített és szigorúan funkcionális városnegyedeket, az utak és közterek egyenes vonalú, tiszta geometriáját, a terek és épületek hierarchiáját. Ezek előírásos méreteiben és puritán díszítőelemeiben a társadalmi rend fenséges szuverenitása tükröződött. A ráció városában nem volt helye a kanyargós utaknak, a zsákutcáknak, az elhagyatott, üres telkeknek, s következésképp nem volt helyük a csavargóknak, a kóbor vándoroknak és a nomádoknak sem.

Ebben a szűk utcák, sötét zugok és ember nem járta helyek nélküli, ráció irányította városban rendet kellett teremteni, és kizárólag egyféle rendet. A kétségbeesett igyekezet és a késztetés alapja, hogy a világban csakis annyi rend található, amennyit sikerül benne megteremtenünk. Mindennek mélyén az a meggyőződés áll, hogy a rend kizárólag ember műve lehet, s hogy mindig csak mesterséges nyűgként érvényesül a dolgok és az emberek zabolátlan természeti állapota felett, s ezért örökké sebezhető, állandó felügyeletet és őrködést igényel. Ez a gondolat jellegzetes vonása a modernitásnak. Mostantól nincs megnyugvás, az éberség percre sem lankadhat. A rendteremtés vágyát szüntelenül táplálja a helyrehozhatatlan károkat okozó káosztól való félelem. A rend fedője soha nem szoros és súlyos. Aki egyszer ki akar menekülni a vadonból, az soha célhoz nem ér.

A posztmodern, avagy rejtőzködés a rettegés elől

Mi már Dosztojevszkij baljós figyelmeztetésének árnyékában nőttünk fel: ha nincs Isten, minden lehetséges. S ha valaki történetesen hivatásos társadalomtudós, akkor Durkheim nem kevésbé baljós intelmét is megtanulta: ha egy társadalom normatív szorítása meggyengül, akkor az erkölcsi rend összeomlik. S valamilyen ok miatt mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a férfiakat és nőket csakis ösztökéléssel vagy hízelgéssel, valamilyen felsőbb erő vagy szónoklat hatására lehet rávenni a békés egymás mellett élésre. Így tehát természetünknél fogva hajlunk arra, hogy a hierarchia megszűnésének lehetőségét rémülettel szemléljük: az egyetemességet hirdető igazságok eltűnését csakis egyetemes vérfürdő követheti. (Bizonyára ez az egyik legfőbb oka, hogy sok filozófus és politikus, illetve mindannyiunk lelkének az a része, amelyben egy filozófus vagy politikus lakozik, hevesen küzd az ellen, hogy a kiszámíthatatlansággal mint elkerülhetetlen sorssal szembenézzen, vagy hogy netalán még örömest várt végzetként üdvözölje.) Feltevésem szerint pontosan ez a rémület és kétségbeesés az, ami a posztmodern állapot legveszedelmesebb csapdáit rejti.

súlyos bűn

A posztmodern veszélyei nagyon is ismertek: mondhatni teljes egészében modern természetűek. A korábbihoz hasonlóan most is arra a horror vacuira vezethetők vissza, amit a modernitás tett a társadalmi szerveződés és a személyiségfejlődés elvévé. A modernitás állandó és rendületlen erőfeszítéseket tett az űr betöltésére vagy elfedésére; a modern szemlélet mély meggyőződése volt, hogy ez a feladat elvégezhető, ha ma nem is, akkor a jövőben. A posztmodern bűne, hogy felhagy ezzel az erőfeszítéssel, és tagadja ezt a meggyőződést. A kettő együtt valóban súlyos bűnnek látszik, különösen, ha elfelejtjük, hogy az erőfeszítések feladása és a meggyőződés megtagadása önmagukban még nem semlegesítik az űrtől való rettegés rettenetes, szédítő erejét. S a posztmodern mindeddig szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy a múlt álságainak megtagadása mellett egyúttal a régi méreg új ellenszerét is felkínálja.

Így aztán a férfiak és nők magukra maradtak félelmeikkel; a filozófusok azt mondják, hogy az űr tartós lesz, a politikusok pedig, hogy ezzel megbirkózni kizárólag az ő gondjuk és feladatuk. A posztmodern nem oszlatta el azokat a félelmeket, amiket a modernitás fecskendezett az emberiségbe azután, hogy önnön erejére bízta. A posztmodern pusztán privatizálta a rettegést. Ez nem is olyan rossz hír, végül is a tátongó űr elleni küzdelem kollektivizált formája gyakran osztályok, nemzetek vagy fajok küldetésévé torzult, ami fényévnyi távolságra van attól a filozófusok megálmodta örök békétől, amit az emberi ráció egyetemessége teremt majd. A rettegés privatizálása nem hozza ugyan meg lelki békénket, de esetleg megszünteti az osztályok, népek és fajok háborúihoz vezető okokat.

Ennek ellenére a hír egyértelműen jónak sem mondható. Attól, hogy rettegésünket privatizálták, a menedékkeresés kísértése még ugyanolyan erős marad, mint korábban. Arra azonban nincs már remény, hogy az emberi ráció és annak földi követei menekülésünkhöz útikalauzt keresnek, s biztosítják, hogy megfelelő és biztos menedékhez érjünk.

A rettegés privatizálása egyúttal a vészkijáratok és az életmentő eszközök privatizálását is jelenti. A CSM (Csináld magad!) menekülést. A kollektivitástól semmi másra nem számíthatunk, mint egy összerakható készletre, ami a ,,Csináld magad!” munka elvégzéséhez szükséges. A társadalom világa jelen állapotában a választási lehetőségek tárházának, vagy hogy pontosabbak legyünk, piacának tűnik az egyén számára. Az, hogy a szerelőszalagon végzett munka és annak eredménye mennyire értelmes, az a ,,választva szerelő” munkástól függ, legalábbis ezt hitették el vele. A végén azonban nem áll majd rendelkezésére olyan eszköz, aminek segítségével megmondhatná, hogy mennyire helyes vagy kielégítő az az értelem, amihez eljutott. Ahhoz, hogy ezt meg tudja mondani, olyan megerősítésre volna szüksége, amit viszont csakis az egyének felett álló jóváhagyás nyújthat. Ennek igénye korántsem új vagy sajátosan posztmodern jelenség. Ami igazán posztmodern, az ,,a hivatalos helyeslés letéteményeseinek” hiánya, azoké, akik szankciókkal alátámasztott normáik segítségével érvényt szerezhetnének elismerésüknek vagy rosszallásuknak. (Hiányuk okozza egyébként életterünk „ernyedtségének” ezt az új, kísérteties érzését, a „mindent szabad” örömteli, mégis zavaró érzetét.) A jóváhagyásra váró javaslatokhoz hasonlóan a jóváhagyást osztogatóknak is egyre gyakrabban „Csináld magad!” módszerrel kell megkonstruálniuk magukat – pontosan ugyanúgy, ahogyan az elismerésüket kívánó döntések létrejönnek.

privatizálta a modern félelmeket

Ez az oka annak, hogy a posztmodern, miután privatizálta a modern félelmeket és a leküzdésük miatt érzett aggodalmakat is, szükségképpen a képzelt közösségek kora lett. A filozófus és a közember ma egyaránt a közösségtől várja azt a menedéket, amit korábban az egyetemes ráció kinyilatkoztatásaitól, illetve földi megszólaltatóitól, a nemzetállam törvényeitől várt. Egy ilyen közösség azonban, akárcsak az egyetemes ráció, nem terem a vadonban: mindkettő üvegházi növény, vetni, táplálni, nyesni kell, és védelmet igényel a gyomok és élősdiek ellen is. De még ilyen gondos nevelés mellett is állandó veszélyben van, s akár egyetlen éjszaka leforgása alatt elhervadhat, ha nem kap elég szerető gondoskodást. Pontosan a sebezhetősége miatt kerül a közösség a posztmodern érdeklődés középpontjába, ezért kap annyi intellektuális és gyakorlati figyelmet, ezért kap olyan kiemelt szerepet a posztmodern filozófiai modellekben és népszerű ideológiákban.

Ezek a közösségek képzeltek: a hit bennük az a tégla és habarcs, ami összetartja őket, tekintélyük egyetlen forrása, hogy fontosságot tulajdonítunk nekik. Egy képzelt közösségnek az a joga, hogy elismerését kinyilvánítsa, az elismerést kereső egyének döntésének következménye, mely őket ezzel a joggal felruházta, s magát kész ennek alávetni. (Ahhoz persze, hogy mindez működjön, az ellenkezőjét kell hinni.) Önmagában egy képzelt közösségnek nem lennének elegendő tartalékai döntései kikényszerítéséhez, ha ezt a jogát megvonnák tőle. Nem lenne olyan intézményes megbízottja sem, aki képes lenne döntést hozni. Ennek ellenére a képzelt közösség esetenként jóval több hatalommal rendelkezik, mint a Tönnies-féle „a tehetetlenség összetartotta közösségek” (olyan közösségek, amelyek minden erőfeszítés nélkül tengődnek, mintegy a fizikai együttlét alapján, illetve a változás hiánya folytán). Az intézményes folytonosság és a stabilitás hiányáért bőséges kárpótlást nyújt a képzelt közösségek önjelölt „tagjainak” érzelmi elkötelezettsége. Intézményes támasz hiányában az elkötelezettség általában ingatag és rövid életű, sűrűbb időszakokban azonban szó szerint lélegzetelállító intenzitású lehet. S ez elég gyakran elő is fordul ahhoz, hogy nyugtalanságot okozzon.

Létezni annyi, mint észrevétetni; látnak, tehát létezem – a képzelt közösségnek talán ez volt a saját változatú cogitója. S minthogy „tagjaik” ragaszkodásán kívül nincs más összetartó elemük (s ami van, az sem tárgyiasult, egyén fölötti), a képzelt közösségek csupán megnyilvánulásaik révén léteznek: az együttlét látványos, alkalmi kitöréseiben (például tüntetéseken, felvonulásokon, fesztiválokon, zavargásokon), melyekben az eszme hirtelen testet ölt. Ezek azért is olyan hatásosak és meggyőzőek, mert látványosan felrúgják a mindennapiság rutinját. A diffúz lehetőségek és szabad választás posztmodern élettérben a közönség figyelme a legritkább árucikkek közé tartozik (azt is mondhatnánk, hogy a posztmodern politikai gazdaságtan érdeklődésének középpontjában a közvélemény figyelmének előállítása és elosztása áll). A képzelt közösség ítélkezési joga egyenes arányban áll a jelenlétére irányított közfigyelem mennyiségével és intenzitásával (ez a jog persze csak ideiglenes és csupán a következő értesítés idejéig érvényes). A „realitás”, s következésképp a képzelt közösség hatalma és tekintélye is ennek a közfigyelemnek a függvénye. Az egyén olyan tekintélyt keres, amely elég erős ahhoz, hogy félelmeitől megszabadítsa, ám célja eléréséhez csupán egyetlen eszköz áll rendelkezésére: az általa elképzelt közösséget tekintélyesebbnek kell beállítania a mások által elképzelt közösségeknél, mégpedig úgy, hogy erőteljesen igyekszik a közfigyelem központjába állítani. Ezt csak látványos mutatványokkal lehet elérni, olyan tolakodó jelenettel, hogy a közönségnek ne legyen módja más irányba fordítani a tekintetét. S mivel egyetlen képzelt közösség sincs egyedül a közönség figyelmének felkeltéséért folytatott küzdelemben, a versengés egyre kíméletlenebb lesz, s a játszma tétje is egyre nő. Ami tegnap még kellően látványosnak számított, mára már elvesztette vonzerejét, hacsak nem tud újabb, még megrázóbb magaslatokban produkálni. A közönség befogadóképessége is véges, figyelme a szüntelen bombázások következtében képtelen egy röpke másodpercnél hosszabban időzni a versengő csábítások bármelyikénél is. Ahhoz, hogy figyelmet keltsenek, a bemutatóknak egyre bizarrabbaknak, tömörebbeknek, s (igen) egyre felkavaróbbaknak kell lenniük, mi több talán brutálisabbaknak, véresebbeknek s ijesztőbbeknek is.

szimbolikus minőségben

A képzelt közösségek világában a harc a túlélésért, az emberi képzelet megragadásáért folytatott harc képében jelentkezik. S így minden olyan esemény, amely ebben a harcban sikeresnek mondható (legyen az futballmeccs előtti vagy utáni utcai csata, repülőgép-eltérítés, céltudatos vagy találomra végrehajtott terrorakció, sírgyalázás, kultikus épületek telemázolása sértő feliratokkal, élelmiszeráruházban árult élelmiszer megmérgezése vagy beszennyezése, közterek elfoglalása, túszok szedése, nyilvános meztelenkedés, tömegfelvonulás vagy városi felkelés), elsősorban és legfőképpen szemiotikus, szimbolikus minőségben válik alkalmassá a figyelemfelkeltésre. Függetlenül a célba vett vagy véletlen áldozatokon esett sérelmek nagyságától, kizárólag az akció szimbolikus jelentősége számít, az, hogy mennyire sikerült megragadni a közönség képzeletét. Ez utóbbi nagyságrendje rendszerint szinte alig mutat összefüggést a látványhoz szükséges „anyagi” jellegű pusztítás mértékével.

Ez utóbbi megfigyelés talán némi reményt is kelthet bennünk. Jóllehet továbbra is tény, hogy a félelmek posztmodern privatizálása, ahogy eddig is, a jövőben is a közösségi menedék dühödt keresésére ösztönöz, mégpedig egyre lázasabban, ami esetleg végzetes is lehet e közösségek törékeny, képzelt létezésére nézve. Az is tény, hogy e menedékkeresés a közösségi együttlét kinyilvánításának egyre merészebb módjaihoz vezet majd (s egyre erőszakosabb is lesz, hiszen semmi sem alkalmas olyan kiválóan a figyelemfelkeltésre, mint az értelmetlen, oktalan erőszak). Ezek a megnyilvánulások szükségképpen konkurrenciaharc formáját is öltik, s így tele vannak a többi csoporttal szembeni ellenségességgel. Mekkora esélye van mindezek közepette a toleranciának?

törzsi ellenségeskedés

Mindenestre „az, esetlegesség vállalásának” (hogy Heller Ágnes emlékezetes kifejezésével éljünk) jelenleg gyakorolt módja a merev törzsi elhatárolódás, törzsi háborúk alakját ölti. Együtt kell élnünk (tudatában kell lennünk, szembe kell néznünk) az esetlegességgel. S ha egyúttal tartós jövőt is szeretnénk, biztosítanunk kell a tolerancia egyetlen olyan formáját, amely megfékezheti a törzsi ellenségeskedést: a szolidaritást.

Még ennél is tovább mehetünk, s azt mondhatjuk, hogy a tolerancia kizárólag a szolidaritás formájában lehetséges: azaz nem csupán arra van szükség, hogy tartózkodjunk mások megtérítésétől (ez a tartózkodás a kommunikáció megszakadásához, a közömbösség kimondásához és az elszigetelés gyakorlatához is vezethet), hanem hogy a másik másságának releváns és érvényes voltát a párbeszédre hajlandóság formájában a gyakorlatban is elismerjük.

A tolerancia a „tolerálandó” másik szubjektivitásának (azaz tudásteremtő képességének és cselekedetei motiváltságának) elfogadását jelenti. Ez azonban csupán szükséges, de nem elégséges feltétele a toleranciának. Önmagában még nem oldja fel a ,,toleráltat” a megszégyenítés alól. Mert mi van akkor, ha a következő formában jelentkezik: ,,Ő téved, nekem igazam van. Elfogadom, hogy nem lehet mindenki olyan, mint én, legalábbis egyelőre és egy csapásra nem. De a tény, hogy elviselem a másságát, nem mentesíti a tévedését, csupán az én nagylelkűségemet bizonyítja.” Az ilyen tolerancia a számtalan fölény-pozitúrák egyik fajtája; a legjobb esetben is veszedelmesen hasonlít a sznobsághoz, kedvező körülmények esetén azonban akár egy kereszteshadjárat előjátéka is lehet. A tolerancia csak akkor bontakozhat ki teljességében, ha nem csupán a sokféleség és az együttélés elfogadását jelenti, hanem egyet jelent a tudásteremtő beszédmódok egyenértékűségének hangsúlyozott elfogadásával, a dialógus igényével, a monologizáló törekvések kísértéseinek éber elhárításával. A tolerancia akkor érvényesül igazán, amikor nem csupán a másik másságát ismeri el, hanem a másik érdekeinek jogosságát és azt a jogát is, hogy érdekeit tiszteletben tartsák és lehetőség szerint érvényesíthetővé tegyék.

A posztmodern etika paradoxona

Feltevésem szerint a posztmodem feltételei között az etikai választás és a morális felelősség teljesen új és már feledésbe merült jelentőségre tesz szert. Ettől a modernitás erőteljesen és nem egészen sikertelenül próbálta megfosztani, miközben az etikai beszédmódot az objektív, a helyin túlmutató, személytelen igazság beszédmódjával igyekezett helyettesíteni. A modernitás többek között gigantikus erőfeszítéseket tett arra nézve, hogy az egyéni felelősséget megszüntesse, és pusztán az eszközracionalitás és a gyakorlati teljesítmények kritériumaival mérhető formában ismerje el. Az erkölcsi szabályok megalkotása és szorgalmazásuk felelőssége az egyén fölötti síkra tevődött. Ahogy (a nemzetállamokká intézményesült) társadalmak egyre kevésbé érdekeltek a kultúra uniformizálásában, s fokozatosan lemondanak az egyetemes ráció szószólójának szerepéről, a cselekvő egyén egyre inkább tartós állapotként, s nem csupán átmeneti (s elvben orvosolható) kellemetlenségként szembesül az etikai zűrzavarral és a morális választások világosságának hiányával. Ugyanakkor saját problémájaként, saját felelősségeként szembesül ezekkel, s végül, de nem utolsósorban olyan kínzó kihívásként, aminek tökéletes elégedettséget nyújtó megoldása soha nem lehetséges. Ezeknek a feladatoknak nincs ,,igazi” és ,,megfelelő” megoldásuk, s nem valószínű, hogy bizonytalanságuk és egyértelműségük hiánya valaha is kiküszöbölhető.

A posztmodern állapot etikai paradoxona abból adódik, hogy miközben a cselekvő egyént ismét teljes morális választási lehetőséggel és felelősséggel ruházza fel, egyidejűleg meg is fosztja a modernség magabiztosan beígért egyetemes irányelveinek kényelmétől. Az egyén egyre nagyobb etikai feladatokat kap, miközben a teljesítésükhöz szükséges társadalmilag előállított eszközök egyre fogynak. A morális felelősség egyúttal a morális döntések magányosságát okozza.

morális hangzavar

Ebben az általános morális hangzavarban, ahol egyetlen hang sem fogja elhallgattatni a többit, az egyén ismét saját szubjektivitására hagyatkozhat csupán, mint egyetlen és legfőbb erkölcsi tekintélyre. Ugyanakkor mást sem hall, mint hogy minden erkölcsi szabályrendszer jóvátehetetlenül viszonylagos. Hívei meggyőződésén és a szabályok követésére feltett erős szándékán kívül egyetlen rendszernek sincs szilárdabb alapja. Ha már egyszer elfogadjuk a rendszert, a szabályokból következik, hogy mit kell cselekednünk. Azt azonban senki sem mondja meg nekünk, legalábbis nem meggyőzően, hogy miért ezeket (vagy éppenséggel más) szabályokat kell elfogadnunk. Az egyetemes ráció trónfosztását nem követte új, egyetemes istenség megjelenése. Ehelyett az erkölcsiség is privatizálódott, s így, e sorsra jutott társaihoz hasonlóan, az etika is egyéni döntés, kockázatvállalás, krónikus bizonytalanság és szüntelen aggály tárgya lett.

A jelen körülmények között nincs olyan társadalmi tényező, amely útmutatást nyújtana a posztmodern tolerancia két, egymással éles ellentétben levő változata, a közömbösség és a szolidaritás közti választásban. A döntést végső soron gyakorlati alapon, filozófiai bizonyosságok nyújtotta támasz nélkül kell meghozni, tapasztalati úton, a cselekvő egyének sokaságának morális magatartásából és etikai meggyőződéseiből kiindulva. Hogy a posztmodern tolerancia melyik formája fog érvényesülni, azt előre nem lehet biztonsággal megjósolni. Mindkettőnek vannak erőteljes megnyilvánulásai, s nem lehet tudni, melyikük kerül fölénybe.

S ez azért van így, mert a posztmodern etikai paradoxon mögött valóságos gyakorlati dilemma rejlik: a morális meggyőződésünk szerinti cselekvés természetszerűleg magában hordozza a vágyat, hogy meggyőződésünk minél tágabb körben egyetemes elfogadásra találjon. Ám minden erre irányuló kísérletünk egyúttal kirívó példája a már lejáratott egyeduralmi törekvéseknek. A monologikus pozícióval együtt jár a heteronómia elutasítása, ennek igazán következetes véghezvitele azonban paradox módon gúnyos és fölényes közömbösséghez vezet. Eszerint ugyanis óvakodnunk kellene attól, hogy az általunk morálisan megalapozottnak tartott elvek szerinti cselekvést másoknak is javasoljuk, vagy hogy megakadályozzunk másokat a szerintünk fertelmes és gyűlöletes szabályok követésében.

Az ilyesfajta önmegtartóztatás azonban nem sokban különbözik attól, amihez végső soron vezet: a másik, mint lényegében alsóbbrendű, az igaz humánum színvonalára felemelkedni képtelen lény megvető szemléletétől. Azt mondhatjuk, hogy a monologikus pozíció következetes kerülése ugyanazokkal a következményekkel jár, amelyeket meg szerettünk volna úszni. Ha én a testi fenyítést lealacsonyítónak, a testcsonkítást embertelennek tartom, ám másoknak megengedem, hogy a választáshoz való jog nevében (vagy mert nem hiszek az erkölcsi szabályok egyetemességében) ezeket gyakorolja, ezzel lényegében saját fölényemet erősítem meg: „Tobzódjanak csak ezekben a szerintem tűrhetetlen barbárságokban ezek a barbárok, meg is érdemlik.” A monologikus pozíció feladása tehát nem feltétlenül áldásos fejlemény. S ráadásul minél radikálisabb, az érzéketlen közömbösség magatartását megtestesítve annál jobban hasonlít az erkölcsi relativizmushoz.

túlságosan nagy ár

A csapdából nem könnyű kiutat találni. Az emberiség túlságosan nagy árat fizetett már a modernitás monologikus szenvedélyéért ahhoz, hogy ne menjen el vállrándítással egy újabb terv utáni kívánsághullám és egy újabb társadalomtervezési korszak kilátása mellett.

Nem lesz könnyű megtalálni az arany középutat a gyarmatosító kísértések és az önző, törzsi bezárkózás között. Egyik alternatíva sem elég vonzó, de az alternatívák valamilyen keveréke sem tökéletes, s ami még fontosabb, nem feltétlenül alkalmas a meggyökeresedésre. Ha a modernitás civilizációs receptje a cselekvő egyén szabadságának legalább részbeni feladását követelte a (feltételezett) morális és a (kilátásba helyezett) társadalmi bizonyosságból fakadó biztonságérzetért cserébe, akkor a posztmodern a szabadság midenfajta korlátozását jogtalannak tartja, miközben lemond a társadalmi bizonyosságról, és legalizálja az etikai bizonytalanságot. Az eredmény: egzisztenciális bizonytalanság, a lét ontológiai esetlegessége.

kép | Jacques Villon művei, wikiart.org