ZUHANÁS

Géza megjegyezte:

— Zuhanunk.

Gizi kis táskájában tükröt keresett.

— Együtt zuhanunk, és ez olyan biztonságot ad. A hangja halk, gyengéd, de jól érthető.

— Bosszantó — mondta Dezső —, a becsapódás pillanatát képtelenek pontosan kiszámítani. Ott van az a rengeteg drága műszer, állítólagos szakemberek, és képtelenek kiszámítani az időpontot.

— Te mindig idegeskedsz, Dezső — vetette oda röptében Jolánka, hol kiterjesztette, hol összehúzta a karját, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen és kormányozza magát a süvítő semmiben. — Az idegeskedés nem tesz jót a májnak és a vérkeringésnek. Múltkor olvastam. Kímélhetnéd magadat. Ahelyett, hogy azt a hülye időpontot kutatnád, ehetnél valamit. Ehetnél egy kis ropogós zsemlét. Nagyon finom. Betettem néhány pillanatra a sütőbe. Máriától tanultam, hogy sokkal finomabb, ha közvetlenül fogyasztás előtt a sütőbe tesszük.

— Kristóf! Hol van Kristóf? Nem láttátok Kristófot? — kérdezte Iró, akinek a neve Irén lett volna, de rajta ragadt az Iró becenév. Jeromos, a testépítő megkérdezte:

— Nekem szóltál?

— Mindegy, hogy kinek szóltam. Nem szeretem, hogy mindig külön szálldogál. Ha már így van, repüljünk együtt.

— Mégis felháborító. Drága műszereket szereznek, odavannak a legújabb találmányaikkal, és közben képtelenek kiszámítani a becsapódás időpontját! — Dezső szeme szikrát vetett. Kékes szikra csapódott ki Dezső megnyugtatóan szürke szeméből. Az ember nem mehet el a dolgok mellett érzéketlenül és anélkül, hogy a hibákat szóvá ne tenné. A végsőkig elszemtelenednének.

— A világot nem lehet megjavítani — Gizi még mindig a táskájában kotorászott.

— Így beszélnek a lusták, akik a bírálatot és a kijavítást másra akarják hárítani.

— Itt a zsemléd, Dezső. Megkenjem vajjal, vagy magad kened?

— Hencegni tudnak és megjátszani a szakértőt, de közben az elemi tisztességről fogalmuk sincs…. Kenjed.

— Dezső nagyon okos. Átlát a szitán.

— Magára veszi a világ gondjait.

— Kellenek ilyen emberek, akik mindennel törődnek. — Dzsemet tegyek rá vagy inkább rokfortos körözöttet?

— Ki látta utoljára Kristófot? — kérdezte Iró. — Ezek a falak és ruhásszekrények állandóan forognak, lehet, hogy ti megszoktátok, de én nem tudok pontosan tájékozódni.

— Nem kell aggódnunk Kristófért — mondta Jolánka. Amikor kitárta a karját, nagy lélegzetet vett, és mikor összehúzta, érdeklődéssel vizsgálgatta a körmét, nem kopott-e le valahol a lakk. — Kristóf mindig önálló utakon jár, nem kell félteni. Ő nem törődik sem a zuhanással, sem a becsapódással, ő csak magas rendű dolgokkal foglalkozik. Na látod, milyen finom ez a felmelegített zsemle. Nektek is kenhetek.

— Mondtam, hogy meg kell lennie, és meg is van — szólt halkan Gizi. — Nem mintha olyan nagyon szeretnék belebámulni a tükörbe, de ezt Kristóftól kaptam akkoriban, amikor még nem csavargott el, vagy ha mégis útra kellett mennie, engem is magával vitt. Azt hiszem, értitek, milyen fontos nekem. Ugye, értitek? Nem azt a képet szeretem, amely a tükörből visszabámul, hanem magát a tükröt. Elmúlt. Pedig nem is volt olyan régen. De még a múlandóság sem egyformán gyors. — Gizi finom kézzel rakta vissza elegáns és valaha méregdrágán vásárolt táskájába a holmikat, melyek vele együtt olyan hűségesen repkedtek. Gizi és Kristóf mindig vigyázott, hogy a legszebbet és legdrágábbat vásárolja.

— Tudtommal most is nagyon jól megvagytok Kristóffal. Most mit beszélsz úgy, mintha valami távoli múltról lenne szó? — morogta Jolánka, miközben félbevágta a zsemléket.

— Jeromos, te önző vagy — szólt Iró az alacsony, de rendkívül izmos férfihoz —, te csak magaddal törődsz és a testépítéssel. Igazán utánanézhetnél a barátodnak.

— Ez üres vádaskodás — mondta zuhanás közben nehéz testgyakorlatokat végezve Jeromos, hol kiflivé, hol zsemlévé formálva a testét, és hatalmas izmai hol erőszakosan kirajzolódtak, hol elernyedtek. — Én Gizivel törődöm, Iró drágám, elsősorban ővele, a ti gondoskodásotok és aggodalmatok zene fülemnek, annak a ritmusára táncolok őőőőő — Jeromos nyögött egy kicsit, mert túl kicsavart testtartást választott, majd ügyesen kibogozta összecsavart végtagjait. — Kristófot pedig miért üldözzem, ha neki vándorolni van kedve?

— Mert a barátod, és mert Gizi aggódik érte — mondta Iró az asztalra hullott morzsákat csipegetve. — És ha már így együtt zuhanunk, nem szeretném, ha valaki külön kalandozna.

— Öööö — nyögött sportosan Jeromos —, hidd el, ellenállhatatlanul vonzódunk egymáshoz, de egy kis kalandozást nem lehet megtiltani, sőt az feltehetőleg korlátozás és kellemetlenkedés lenne; nyekkk — Jeromos egy régi rítus szerint fogta meg jobb kezével a bal bokáját, majd finoman megfeszülve testéből karikát alkotott. — Koncentrálnom kell, mert nekem életszükségletem a testedzés, óóó, ööö, megjegyzem, nem lehet összevissza kapkodni, imádlak benneteket, de nekem most a testtartásra kell koncentrálnom. Addig is Jolánka, kenjél nekem néhány sonkás zsemlét, és pardicsom is legyen rajta.

— Ejnye — mondta Géza, simogatta az állát és magában megállapította, hogy ideje lenne megborotválkoznia. — Nem egyenletesen gyorsulunk. Szerintem gyorsulva gyorsulunk. — Elhatározta, hogy az új zsillettkészletet fogja kipróbálni. Nagyon szerette az új készülékeket, és amennyire bírta, szívvel-lélekkel követte a technikai haladást. — Szerintem gyorsulunk.

— Marhaság — vágott vissza Dezső. Már túl volt a felvágottakon, most dzsemet kanalazott. — Te nem tudod ezt megállapítani. Zuhanunk, zuhanunk, ez rendben van, de a szakértők egymásnak ellentmondanak. Azt magyarázd meg nekem, Géza, hogy miért mondanak állandóan egymásnak ellent. És a röhej az, hogy mind konkrét adatokra hivatkozik. Mi csak fizetjük őket, támogatjuk, megbecsüljük őket, pozícióba helyezzük, ők meg ellentmondanak egymásnak. Az egyik nyilvánvalóan téved vagy hazudik, nem igaz? Én ugyanis éppen azt hallottam, hogy lassulunk.

— Ne vitatkozzatok gyerekek, mert a vita mérgező jelzéseit érzékelem. Megzavar. Ilyen koncentrált testtartásban nagyon érzékeny vagyok. — Jeromos hangja tompának hallatszott, mintha préselné magából a szavakat, úgy összegörbítette magát, hogy az arca a hasához simult. Ezt a testtartást is ősi leírásból tanulta.

— Én nem műszerekkel mértem, és nem hallottam semmit — folytatta Géza, akiben már megérlelődött a gondolat, hogy megborotválkozik —, hanem egyszerűen látom, hogy gyorsulunk. Nekem dumálhatnak. Gyorsulva zuhanunk.

Elővette az ízléses csomagolásba burkolt borotvakészletet, és keresgélni kezdte, hol kell felbontani. Emlékezett rá, hogy reklámban is hirdették ezt a borotvafajtát, így, a tokjában még finomabbnak látszott.

— Látom, gyorsulva zuhanunk, és kész.

— Mi azért fizetjük ezeket a magyarázókat, hogy megmagyarázzák, ők elvállalták, és mindig arra hivatkoznak, hogy bizony, kiképeztük őket a magyarázatra. De nem magyaráznak és nem világosítanak föl, egymásnak ellentmondanak, és ez nincs rendben, ebbe nem lehet belenyugodni.

— Emiatt ne emészd magad, Dezső. Tudod, hogy azért mégiscsak gondoskodnak rólunk és vigyáznak ránk. Látom, ízlik. Adjak egy kis savanyúságot is? Végül is mindennel el vagyunk látva pillanatnyilag. Szeretném, ha gondtalan lennél és vidám. Szeretnélek megnevettetni.

— Képtelen vagyok belenyugodni ebbe a hamiskodásba, ebbe a rendetlenségbe. Most például miért nem mondják meg világosan, hogy gyorsulva zuhanunk-e vagy éppen lassulunk?

— Dezső, te hová jártál iskolába? Papokhoz vagy civilekhez? — kérdezte Géza.

— Most gúnyolódsz velem? Jól tudod, hogy papokhoz jártam.

— És vertek azok a papok? Azt hallottam, hogy a papok vernek. Igaz?

— Marhaság. Mindenki ver mindenkit, ha a másik neki ki van szolgáltatva. De ha nem szabad, nem ver. Vertek, de azért agyon nem vertek senkit. Csak éppen annyira vertek, amennyire szükség volt.

— Mindig az ifjúság, azok a régi szép napok — szólalt meg Jolánka —, de igazából a tettek korszakában vagyunk most is. Te például hogyan képzeled a jövőt? Mit szeretnél dolgozni és hol szeretnél lakni? Nem jó, ha az ember túlságosan közel lakik a munkahelyéhez, és az sem, ha túlságosan messze. Mi a véleményed, Gizi?

— Most ne zavard — szólt Iró —, Gizi Kristófot várja. Fogalma sincs szegénynek, hogy Kristóf hol kujtoroghat. Gizi, nyugodj meg. Lakkozd be a körmödet, ahogy szoktad, hiszen nem jó, ha bármin is változtatunk, megzavarná az életünket, a harmóniánkat, és tudod, hogy Kristóf mindig előkerül valahonnan. Csak előzőleg hol egy aluljáróban fuvolázik, hol régi írásokat másol, hol megtérít embereket. Még ha nem is értjük mindig, hogy mit tesz, mit mond, abban biztos vagyok, hogy olyasmit is tud, amit mi nem tudunk.

— Engem nem érdekel, hogy mit tud — mondta Gizi azzal a jellegzetes suttogással. — Engem az érdekel, hogy itt legyen. Szeretném kényeztetni, szeretnék gondoskodni a vitaminszükségletéről, szeretném megigazítani a nyakkendőjét. A körömlakk meg nem az a színárnyalat, amit igazán szeretek.

— Na nézzétek — kiáltott Iró —, ott jön Kristóf, már messziről lóbálja hosszú, fényes fuvoláját.

Mindnyájan arrafelé néztek, amerről Kristóf közeledett, és örömmel integettek, Kristóf meg diadallal mutatta, hogy minden rendben van, a nyakkendője és vörös haja lobogott. Csak Dezső jegyezte meg rosszmájúan:

— Zuhanunk, és nem lehet megállítani.

De senki sem törődött vele.

kép | Eusebio Sempere művei