Zoltán Gábor

ÚJJÁSZÜLETÉS

2006 július

ÚJJÁSZÜLETÉS

Emezt nem veszik fel az egyetemre. Eltelik a nyár, és még ősszel se csinál semmit. De abba a semmibe sok minden belefér: alvás, álmatlanság, beszéd, hallgatás, ivás, evés, hányás és koplalás.

Megfogadja, hogy a következő évi felvételire még jobban felkészül. Neki is lát, azokkal a tételekkel kezdve, amikről mindig tudta, hogy nem eléggé tudja. Észreveszi, hogy könnyebben tanul most, mikor ereje nagy része nem saját maga buzdítására, hitegetésére megy; igen, a lelke mélyén hónapok vagy talán évek óta tudta, hogy a felvételije nem fog sikerülni.

eperpiros

Egyszer csak megérzi, hogy egy ideje fülig ér a szája, pedig hónapokon vagy éveken át rövid volt és pengevékony. Az arcán, a homlokán kisimult a bőre, eltűntek a pattanások. Mindig tiszta a lehelete. Nem tudja megunni: kimegy a mosdóba, tükör elé áll, mosolyogva lehel maga elé, és beszippantja a saját levegőjét, és még szélesebben mosolyog. Kidugja a nyelvét: lepedéktől mentes, eperpiros.

Fél év elmúltával szereznek neki munkát. Így lesznek munkatársai, és lesz főnöke. Ebédjegy eleinte persze nem jár neki, de készpénzért a munkahelyi étteremben már az első naptól kaphat olcsó és elfogadható ebédet. Nem szól bele senki, választhat akármit, köretnek például hétfőtől péntekig sült krumplit. Még összes gimnáziumi osztálytársának neve és arca, legtöbbjük telefonszáma megvan emlékezetében, fülében cseng a hangjuk, de már előfordul, hogy felismeri a kollégák nevetését, ha felhangzik a szomszéd szobából vagy a folyosó fordulójából, kezdi megtanulni a nevüket, az arcukat és a beosztásuk pontos meghatározását.

zg2

A főnök egy reneszánsz ember. Ezt maga mondja magáról. Senki se vonja kétségbe.

Emez néha nem érti, miért beszél a főnöke olyan sokat, és miért hallgatja minden kolléga olyan áhítatosan. Még a leghosszabb vicceket és a legrégebbi focimeccsek felidézését is.

A bankszámláján megjelenik az első fizetése. A főnök jóindulatúan figyelmezteti, hogy nem ajándék, ne költse el mindjárt első este. De van a közeli bevásárlóközpontban egy kirakat, és ő már hetek, hónapok óta visszajár, ácsorog előtte. Az eladó emlékszik is rá.

A köldökgyűrű?

Kicsit persze fáj. Azt mondták, hogy nem fog begyulladni.

Nem fáj, csak érződik.

a változás

Másnap a munkahelyén gyakran körülnéz, fürkészi a kollégák arcát. Nem történik semmi. Nem látják rajta a változást. Úgyis péntek van, mindenki a hétvégére készül. Te mit csinálsz szombat-vasárnap?, többen is kérdezik. Tanulok, válaszolja minden esetben. Az jó, felelik.

Ha nem piszkálná meg néha, talán nem is érezné a köldökét.

Lejár a munkaidő, együtt mennek le. Már a földszinten jut eszébe, hogy egy irattartó, benne a jegyzeteivel, fenn maradt. Elköszön, visszaindul.

A lift foglalt. Gyalog indul el. Szűk a lépcsőház, nem csillog-villog, mint a folyosók.

Legalább nem kell mosolyognia már, és vicces megjegyzéseken nevetni sem. A hétnek most már tényleg vége.

zg3

Egyedül a lépcsőházban. Ezen az estén használja először, nyilván mások se sokszor. Mindegy, most az egyszer kibírja, szalad felfelé.

A folyosón már lekapcsolták a lámpákat, csak az üvegtéglák világítanak. Azokon keresztül pedig a hold. Az irodájuk ajtaja nyitva van – de mikor az asztalához lép, látja, hogy az nem az ő asztala. Csak akkor néz körül.

Minden ugyanolyan, és mégse teljesen.

miért ne

Zihál a rohanástól: a sok lépcső felfelé! Egy szék, akár az övé is lehetne – eltévesztette az emeletet, gondolja –, eggyel feljebb vagy lejjebb. Miért ne ülne le, venné szemügyre a tollakat, ragasztókat, mappákat? A sima üvegtálban halmozódó mütyürök – tintapatronok, radírok, kapcsok, lakatok – közé miért ne túrna be? Az asztallapon heverő fényes láncot miért ne emelné fel, miért ne morzsolgatná a hűvös szemeket?

A ruháját megbontani, és a legkisebb, de igen erős lakat pántját a köldökgyűrűbe fűzni, a lánc legvégső szemét is belefűzni, miért ne?

Ha már valahogyan, talán ujjai nyomására, a lakat bezárul, ha már úgy látszik, sikerült épp azt a lakatot választania, amelyikhez nincs kulcs, legalábbis ott, azon az asztalon nincs, ha a lánc surrogva elindul az asztallapon, és húzni kezdi őt, ha átmászik az asztalon, hiszen megkerülni már nem tudja, ki a szobából, végig a folyosón, fordulón, újabb folyosón és fordulón, akkor már ráébredhet: mindig is tudta, hogy ez lesz vele.

zg4

Ha már útközben különféle alakok látják is, ahogy megy, amerre a lánc hol gyorsulva, hol lassulva húzza, ha a láncból csak keveset láthat, és nem tudhatja, mi van a végén, egy csörlő vagy esetleg maga a kéz, ami a köldökénél fogva egyre közelebb húzza, és ha már úgy érzi, több szoba nincs, nem lehet már, de egyáltalán nem biztos, hogy aki húzza, egy helyben áll, lehet, hogy ő is távolodik, és a köztük lévő távolság alig rövidül vagy egyáltalán nem, igen, akkor eszébe kell jutnia: hiába húzza őt az a valaki, lehet, hogy mindegyre távolabb kerül tőle, ugyanakkor persze az se kizárt, hogy már egészen közel van, hamarosan szemtől szemben láthatja, annál is inkább, mert a köldök elég erős, semmi jelét nem mutatja, hogy ki akarna szakadni.

De még mindig megállhat. Még mindig kipróbálhatja, mi van, ha megveti a lábát, ha beleakaszkodik egy ajtókeretbe.

kép | shutterstock.com