MERT ELHITTEM
2006 január
hogy bizonyos írók, meg nem nevezett, „különböző világnézetű és ízlésű alkotók, kiadók, szerkesztők” 2005 nyarán kezdeményezték volna, az országgyűlés tiltsa meg emberi lényeknek állatként való felemlegetését.[1] „Hogy senki emberfiát, tehát se egyes személyeket, se csoportokat ne nevezhessenek görénynek, tetűnek, féregnek, patkánynak, láncos kutyának, fenevadnak, dögkeselyűnek, alattomos rókának, kedveskedve még doromboló macskának se.” Néhány héttel egy csendőrbajszos politikus azon kijelentése után olvastam ezeket, „hogy a nyulat akartuk kiugrasztani a bokorból, és erre vakondokok másztak ki a földből”.
csendőrbajszos respektus
Elhittem, pedig a cikk „elborzasztó és köznevetség tárgyává lett állatmetaforákat” említ. Bizony, ha másutt nem, itt gyanút foghattam volna. Hiszen a valóságban köznevetségről szó sem volt. A csendőrbajszos ember mondása sokaknak, nagyon sokaknak szerezhetett kellemes perceket a való világban. Az ilyen az ellenfél testén csattanó ütéssel ér fel, a drukkerek nagyra értékelik. Nincs is szerintem semmilyen eszme, közéleti elgondolás, ami azokat az embereket összetartaná, csak a kollektív sportélmények, az anyázások és a hajráezmegazok. Sajna, a való világban inkább növelte a csendőrbajszos respektusát az eset, mintsem csökkentette, ahogy minden ilyen esetben történni szokott. Merthogy ezek legalább tudják, mit akarnak. Elborzadás bizonyára volt, én például elborzadtam, az igaz, de erről akkoriban még csak nem is beszéltem senkivel – minek?
Végigolvastam tehát gyanútlanul a Liget 2005 augusztusi számában a csak szignóval jegyzett cikket, L. J., és még akkor is elhittem, hogy ez lehetséges. Szavakká nem formálódott bennem, semmiképpen sem gondoltam, de éreztem, hogy nini, van remény.
Aztán persze rájöttem, hogy szépen bedőltem. A hír, melyet olvastam, álhír volt. Vagy inkább igazi szatíra. Nincs törvényjavaslat, nincs kezdeményezés, és végképp nincsenek ilyesmit kezdeményező „különböző világnézetű és ízlésű alkotók, kiadók, szerkesztők”.
Hogy is lehetnének? Némely íróknak kezdeményező szerepük volt benne, hogy a magyar közéletet a csendőrbajszos embernek és társainak mindennapi állatozásai határozhassák meg. A kommunista rendszer ünnepelt és dédelgetett írói ott voltak a nagy megosztásoknál, a nagy uszításoknál. Jobb, ha nem is említem fel, kik kavarták a jobb, ha nem mondom meg, mit a jobb, ha nem mondom meg, milyen telki sátor alatt, kik nem szűntek meg osztani a szellemi muníciót és a malasztot a mai napig sem.
Mindenesetre az, hogy „különböző világnézetű és ízlésű alkotók, kiadók, szerkesztők” ilyen kezdeményezést tegyenek, nem lehetséges. És még sok minden más hasonlóképpen nem lehetséges Ebben a világban soha nem.
Érdekes, hogy ha csak rövid időre is, de elhittem. Az ember sohasem csak egy világban él.