MÁSVILÁG 9.
2005 szeptember
„Magyarország nem volt, vélhetőleg nem is lesz, de lehetne.”
Pszeudo-Széchenyi
Távozott az Operaház éléről Závecz Ferenc, mert belátta, hogy jóllehet az intézmény gazdálkodásának rendbetétele végett helyezték oda, a feladattal képtelen megbirkózni, ahogyan az elmúlt évek során nem hozta rendbe sem a tejipar, sem a filmgyártás, sem a Dunaholding, sem a közszolgálati rádiózás, sem a nemzeti és egyéb színházak ügyeit. Rövid közleményében megható őszinteséggel számolt be róla, hogy saját javadalmazásával és szolgálati gépjárműveivel mindvégig elégedett lehetett ugyan, de mert képzettsége és általános műveltsége nem bizonyult megfelelőnek az általa betöltött munkakörökhöz, egyszer csak rá kellett döbbennie: egész pályafutása során mást sem tett, csak kárt.
*
Napokkal megválasztása után interjút készített az új és még hivatalba sem lépett magyar államfővel egy pozsonyi lap. Az interjút a hazai sajtó bő terjedelemben ismertette. Csak a Sólyom iránti köztiszteletnek köszönhető, hogy nem keltett nagyobb vihart az a kitétel, miszerint a jövő évi magyarországi választásokat várhatóan a nemzeti erők fogják megnyerni. Az újdonsült elnök viszont napokon belül helyesbített, és egyszer s mindenkorra leszögezte, hogy – természetesen – semelyik magyar parlamenti pártot nem tekinti se nemzetibbnek, se nemzetietlenebbnek a többinél. Ennyivel ez a dolog nyomban és közmegelégedésre le is zárult.
magyarosítás
A szlovák újság azon kérdésfeltevése viszont, hogy nem kíván-e a Magyar Köztársaság bocsánatot kérni a szlovák néptől és az összes többi környező ország népeitől a magyarosítás erőszakossága miatt, arra indította Sólyom Lászlót, hogy alig néhány héttel a beszélgetés után, és még államfői mandátumának valóságos kezdete előtt konzultációkat kezdjen a magyar kulturális élet különféle személyiségeivel, kormányzati és ellenzékben lévő politikusokkal, valamint önkormányzati vezetőkkel arról, hogyan fejezhetnénk ki sajnálkozásunkat a szlovákok, németek, horvátok, szlovének, szerbek, románok felé. Mármint mi, ma élő magyar emberek, mindnyájan, tekintet nélkül arra, hogy leszármazásunk szerint kötődünk-e németekhez, szlovákokhoz stb. Hiszen – mint ebben minden tárgyalópartnere megerősítette az elnököt – a más nyelvek és kultúrák elleni mintegy két évszázadon át, szinte a mai napig tartó fellépést csak magyarázza, de nem menti, hogy a magyar nyelv fennmaradásáért érzett aggodalom, melyet a magyarosítás legfőbb okának tekinthetünk, valóban nem volt egészen ok nélküli.
Bizony nem könnyű egyik pillanatról a másikra rossznak tekintenünk, amit oly sokáig a legfőbb jónak tanultunk meg látni! Így például Budapest hajdan volt német kultúrájának lelkes megsemmisítését.
A főpolgármester, miután megköszönte, hogy Sólyom László fölhívta a figyelmét erre a hiányosságra, szükségesnek mondta az egykori pesti és budai német intézmények helyének megtisztelését emléktáblákkal, szobrokkal, valamint legalább egy belvárosi utca régi német nevének feltüntetését – a mostani mellett. Ferencváros polgármestere máris a kerületi közgyűlés elé terjesztette a városrész hajdani nevének, a „Franzstadtnak” újbóli, részleges használatba vételét. De mostanra nyilvánvaló, hogy a vidéki városok sem akarnak kimaradni a színes programokkal járó eseménysorozatból, mindenhol szorgosan bújják a könyv- és oklevéltárakat, kutatják a régi helyneveket.