JÉGSZÍV

Egyik délután, már benn az utcánkban, észreveszek egy embert. Azt veszem észre, hogy néz. Polán! Nem is hasonlít rá, de mégis, valamiből tudni lehet, hogy ő az. Benőtte az arcát egy bozontos nagy szakáll, gusztustalan.

– Tényleg…? Maga? – kérdezem.

– Én vagyok – azt mondja –, megjöttem. – És hozzáteszi a nevem, de nem amelyik a névtáblámon van, na hiszen, könnyű volna onnan leolvasni, hanem amelyiken a rokonok szólítanak, meg a barátok.

Olyan ez, mint valami jelszó. Erre lépni kell, valamit mondani nekem is. Megölelem! És szorítom magamhoz, nem tudom, meddig. Lehet egy perc, vagy tíz. Alig kapok levegőt, annyira szorítom. Belenyomódik az arcom az ingébe. A szaga: mint a bőrszíjnak. A nagyon öreg szíjnak.

Közben érzem, hogy Polán is megszorít, erősen, magához. Csak rövid időre, aztán elenged. Hagyja, hogy én szorítsam. „Sír!”, gondolom. Elengedem, fölnézek az arcára (magasabb nálam fél fejjel): nem sír.

– Látom, a ház megvan – mondja.

– Hál’ istennek, ez meg. És egész jó állapotban. De hát ennyi idő, egy ház életében, nem is olyan sok – mondom. – Bezzeg egy ember életében!

Nem válaszol. Itt lenne a helye pedig, hogy megmondja, pontosan mennyit volt távol, habár, ha minden kötél szakad, ki lehetne számolni: a kislányom nevenapján ment el, erre emlékszem. Panaszkodhatna. És én meghallgatnám, becsülettel. Ahogy illik.

Nem mond semmit. A szakállábán többféle szín keveredik, van barna, vörös, fekete, meg egy kevés fehér is.

– Egy év?

– Tizenöt hónap – mondja.

– Nem nagy különbség.

Hallgat. A kapuban állunk, és ettől olyan, mintha be kéne engednem. Tényleg, ő kívül, én belül.

– Jöjjön! – mondom –, hát jöjjön… – Megindulok, befelé. Mintha kapuőr volnék, vagy mi, szolgálatos, pedig boltba készültem, a feleségem küldött. A félemeletnél észbe kapok:

– Nem túl gyors – kérdezem –, az iram…?

– Bírom – mondja.

– Bírja? – kérdezem még egyszer, és már akkor se tudom, minek. Lassítok. Polán is lassít.

Az ajtajuk előtt megállunk. Nem nyúl a csengőhöz. Pedig mostanában szinte mindig van áram, működőképesek a készülékek. De hát azt nem kell, hogy tudja.

– Nincs kulcsom. Van egy az apósoméknál, ha…

– Nincsenek idehaza – mondom.

– Azóta se láttuk őket – mondom még.

– És hallani se hallottunk róluk – teszem hozzá.

Állunk.

– Föl kell törni – mondja. Emlékszik, hogy vannak szerszámaim. Mennék, hogy hozzam. De közben tudom, hogy az ajtó be sincs zárva. Voltam néhányszor a lakásukban, szétnézni.

– Lássuk csak… – mondom. Lenyomom a kilincset, belököm az ajtót. – Tessék!

– Nagyon köszönöm – mondja.

Még nem lép be. Állunk a nyitott ajtó előtt.

– És Irénke? Meg a kis… – Hirtelen nem jut eszembe a kicsi neve: – Jönnek haza most már ők is, nemsokára?

– Nem.

– Biztos? – Eszembe jut: – Noémi!

Polán a fejét rázza: nem.

Elköszöntem. Azt, hogy a lakásban milyenek az állapotok, gondoltam, nem az én feladatom elmondani. Úgyis meglátja, hogy néhány bútor összetört, hiányzanak az ágyneműk meg az evőeszközök, és hogy papírok vannak szétdobálva. Néhány nap alatt rendbe lehet hozni, nagyjából.

Irénnek a feleséget hívták. Irén, Irénke. Polánné.

Volt otthon bor, gondoltam, fölvihetném hozzá, iddogálhatnánk együtt. De nem is, inkább majd holnap, ezt mondtam magamnak, legyen egy kis ideje, hogy egyedül átgondolja a dolgokat. Hiszen az élete omlott össze, a nejemnek is mondtam: „annak az embernek most összeomlott az élete, tapintatos leszek, és hagyom, hogy átgondolja, mi mindent veszített el. Segíteni fogunk, hogy magára találjon.”

Reggel is még azt gondoltam, hagyom. Benézhettem volna hozzá, munkába menés előtt, már csak azért is, mert éjjel nem jól aludtam, és mindenfélék jártak az eszemben. Elképzeltem, miket élhetett át az a szerencsétlen! Miket láthatott a két szemével, és hogy nem csodálkoznék, ha fölköti magát. „Azok után.” De reggelinél azt mondtam, hogy hagyom. Pihenjen csak! Gondolkozzon.

Este becsöngetek. Ajtót nyit.

– Bejöhetek?

– Tessék.

Megborotválkozott. Fehér az arca és horpadt, valami sebhely is látszik.

– Gondoltam, hogy leguríthatnánk egy kis bort.

– Gurítsunk! – mondja. Nincs meglepve. Kimegyünk a konyhába, az asztalon hat pohár. Abból az egyik félig van borral, öt még becsomagolva. Nahát, máris van bora! És vett új poharakat.

– Arra gondoltam, hogy hozok föl bort – mondom.

– Nem kell – mondja. – Van itt is.

Kibont egy poharat. Megdicsérem: – Milyen jó kis pohárka!

– Á, elég silány – mondja –, ilyet lehetett kapni. Egy darabig jó lesz. Egészségére!

– Egészségére! Isten hozta.

Megiszunk még egy pohárral. A konyhában nem ég a lámpa. Nincs is lámpa, csak a drótok lógnak, elég veszélyesen. A hallból jön be fény, ott megmaradt a régi nagy csillár. Kovácsoltvas, csiszolt üvegbetétekkel. A hall fényben úszik, de ahol mi ülünk, ott csak egy vékony csíkban van világos. Ő úgy ül, hogy sötétben maradjon az arca. Fölteszek egy kérdést:

– Honnan tudja, hogy Irénke és a kicsi Noémi…? Hogy nem jönnek már? Hallotta…? Vagy, ne adj’ Isten, látta is?

– Hallottam.

Az asztalát szépen megpucolta, enni lehetne a lapjáról. A sarokban van egy fiók, teli szeméttel és törmelékkel. Annak idején fűvel-fával csalta Irénkét, nem is értettük, hogy az a mutatós nő miért marad meg vele: „Talán a szép szeme miatt”, mondtuk. Tényleg szép szeme volt, amilyen szép csak lehet egy férfi szeme, szelíd és meleg, de volt, hogy láttam én tüzesnek is. Egyszer, amikor lakott nálunk egy vendég kislány. A ház előtt, az utcán futottunk össze. Ahogy arra nézett, a kislányra! És ahogy az a kislány viselte magát! Egészen megszeppent, pedig pimasz kis jószág volt amúgy, de amikor Polán kérdezgette erról-arról, iskolai előmenetelről meg fiúpajtásokról, alig mert ránézni, és kipirult. Nem volt mód, hogy ágyba vigye, ezt csak úgy próbaként csinálhatta. Megnézte, hogy boldogulna ezzel a kicsivel, ha úgy adódna. Búcsúzóul megsimogatta a haját, meg hátul a nyakát, és, komolyan mondom, a kislány erre lehunyta a szemét. Mint egy jó kutya. Amikor egyedül maradtunk, a nejem fogta és elverte, de elég keményen, azt a vendég kislányt.

A régi poharaik vékonyak voltak, metszettek. Ezek, az újak közönségesek. Amúgy a bor nem rossz.

– Jó kis borocska – mondom.

– Jó.

– Emlékszem a régi poharakra, azok aztán csinosak voltak!

– Csinosak – mondja.

– És nincs már remény? – kérdezem. – Hogy Irénke… Vagy a kicsi…

A fejét rázza: „nincs”,

– Megbízható a hír?

Bólint: „igen”.

– Szép kislány volt – mondom –, Noémi.

Emlékszem, ez a Polán amilyen nagy kujon volt, annyira szerette a gyerekét. A karjában hurcolta. Menet közben is ringatta. Valósággal udvarolt neki Az meg kacarászott, sikongatott, mint a vízfolyás. Látom magam előtt, és megérzem a könnyet a szememben.

Hagyom, hadd csorogjon, le az arcomon, végig a nyakamon, be az ing alá.

– Nagyon, nagyon… – mondom. Nincs mivel befejezni. – Nagyon!

Nem mond semmit. A könnyeken át nem jól látom az arcát. Nem látom, milyen az arckifejezése.

Elmegyek.

Egyik este észreveszem, hogy jön vele egy nő. Egy nagyon sovány nő. Nyilván egy sorstárs. Ez is olyan, aki szenvedett. Van mit mesélniük egymásnak, gondolom. De az már egyáltalán nem biztos, hogy helyes, ha együtt lamentálnak a megtörtént dolgokon.

A nő ott aludt nála, mert reggel együtt mentek el. És ott volt este is. A feleségem sütött fánkot, fölvittem pár darabot.

Nem mondhatnám, hogy hamar nyitott ajtót. Azt se mondhatnám, hogy sokára. A nő a szobában volt, de idővel kijött hozzánk a konyhába.

– Örülök, hogy itt van – mondtam. – Bevallom, aggódtam Polánért. Iszonyú veszteség érte. Nem tudom, én mit tennék a helyében. Kegyetlen időket étünk! – ezt is mondtam, vagy valami hasonlót, és elmeséltem, ami a feleségem unokabátyjával történt, akinek mindenét elvették és a tetejébe megverték, és azóta nem tud rendesen beszélni, és az az igazság, hogy nem is férfi már. – Úgy él a felesége mellett, aki erős, egészséges asszony, és szép is, kívánnivaló, mint egy testvér, vagy még inkább, mint egy vénember, merthogy nem férfi már, amióta megverték.

Beállt a csönd. Ha ezt a történetet nekem mesélik, én szörnyülködök, vagy fölteszek néhány kérdést, „Nahát, ez embertelen!”, ilyesmiket mondanék, meg hogy „Sajnos, hát ilyen az emberi természet, úgy látszik”, ezzel szemben ők nem reagálnak sehogy.

– Rendben van, hogy elveszik a vagyonát, ha egyszer ilyen a törvény, a törvényt nem a kisember csinálja – mondtam még. – De megverni! Minek?

Gumival volt összefogva a nő haja, mint egy csitrinek. Amikor háttal állt, láttam, hogy foltok vannak a nyakán. Harapás, meg szívás. Na, gondoltam, ezek minden eszközt igénybe vesznek, hogy valahogy megvigasztalják egymást!

Elég hamar került új asszony a lakásba, ezt is gondoltam. Érthető, mert hiszen férfiból mégiscsak több pusztul el mindig, mint nőből, tehát vannak facér fiatal nők. Tény, hogy egy ilyen szép, háromszobás utcai lakás nagy vonzerőt gyakorolhat, függetlenül a vagyonbeli értékétől, egyszerűen már csak mint hely, ahova el lehet bújni, és paráznaságokat művelni.

Ez is az emberi természet.

Kértem Polánt, hogy mutasson be minket egymásnak.

– Örülök – mondtam a nőnek –, hogy Polán úr ilyen jól tartja magát. Hogy igyekszik visszatérni az emberek világába, a mindennapos örömök és kedvtelések közé. Mintha nem kéne, minden áldott pillanatban, a keserves múlt képeivel hadakoznia. Most már megyek – tettem hozzá –, nem akarom akadályozni, hogy vigaszban részesítsék egymást, hiszen ugye nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy kegyednél is elkél a vigasz? Mert kegyedet is érték veszteségek, ugye? Súlyos veszteségek…

Elfutotta szemét a könny. Nézett rám, ahogy addig nem. Lehajtotta a fejét, úgy sóhajtotta: – Értek.

– Eszembe jut, most ahogy így előttünk van a fánk, az asztalon, hogy a feleségem, ha sütött, mindig adott belőle a kicsi Noéminek. Úgy szerette azt a pici tündért! És Noémi úgy szerette a feleségem fánkját! Azt látni kellett…

Jóravaló, mélyérzésű nő volt, tulajdonképpen. Megbeszéltem vele, még akkor este, hogy bemutatom a családomnak. És meséltem neki a kislányomról, ebben biztos vagyok. Mármost ezeknek a kegyetlen változásoknak van egy nagy előnyük: közel kerülnek olyanok, akiket a nyugodt idők viszonyai között valósággal falak választanak el. A falak ledőlnek, és kiderülhet, hogy kezdhetünk egymással valamit.

Ebben az esetben a kezdés megvolt, folytatása nem lett. Nem rajtam múlt: a nő nem fordult meg többször a házban.

Pár napig, azt hiszem, nem volt vendége Polánnak.

Egyszer látom odalentről, hogy kiült az erkélyre, rövidnadrágban, és napozik. Gondolom: „Nézzünk be hozzá!”

Csöngetek, beenged.

– Zavarok?

– Nem.

– De nem is hiányzott most egy látogató! – Évődök vele. – Mi?!

Nem neveti el magát.

– Van tea. Nemrég főztem – mondja.

A tea nem tartozik a kedvenc italaim közé. De mért ne kérnék, hogyha kínál? Bögrébe tölt nekem, ezek szerint bögrével is rendelkezik már. Kapok bele cukrot meg citrompótlót, sőt még rumot is. Kiülünk az erkélyre.

– Kezdi magát összeszedni. Gratulálok!

– Köszönöm.

– Egyszerű, de praktikus eszközök, ahogy elnézem. Nyilván nem pótolhatják a régieket… A megszokottakat.

– Egyelőre megfelel.

– A régiekhez, el tudom képzelni, mind tapadt valamilyen emlék. Meghitt pillanatok! Kedves emberek…

Nézem az arcát: szemét lehunyta, a nap felé fordul. Az jut eszembe, hogy hiába a napsütés, hiába a meleg tea és a rum, jéggé van fagyva a szíve: Polán szíve megfagyott. Így kellett történnie, bizonyára. Érzéketlenné vált, mert annyi fájdalom zúdult rá, amennyit nem bírt már elviselni. De, gondoltam, miféle élet ez így, ebben az állapotban?

Ahogy ülök ott, káprázó szemmel, egy képet látok. (Inkább amolyan jelenésféle volt ez, nem igazi kép.) A saját mozdulatomat, a saját kezem mozdulatát látom: a cigarettám végét a bőréhez érintem. A parazsas végét.

Érezné-e, egyáltalán?

Vagy csak a parázs aludna ki?

Ronda egy kép volt. De amilyen ronda, olyan valóságos: „Mért látok én ilyet?”, kérdeztem magamtól. Néztem inkább a háztetőket, a romos, félig ledőlt kéményeket, meg az ereszcsatornát, vadonatúj volt, és élesen csillogott, vakította a szemem.

Aztán rájöttem, mit jelent a kép. A riasztó kép, amelyet alig győztem elhessegetni magam elől. Azt jelenti, hogy itt van mellettem ez az érzéketlenné vált ember, Polán, és most ne firtassuk, miért történt vele, ami történt, és hogy esetleg ő maga nem adott-e okot a történtekre: „Ne foglalkozzunk mindezekkel!”, gondoltam, „Elég, hogy ez egy lehetetlen állapot, ez az érzéketlenség: ismét meg kell tanulnia érezni. Segítenem kell neki, hogy földolgozza az eseményeket. Lehet, hogy fájdalmas lesz – nyilván ezt mutatta meg a látomásom –, de a fájdalom ebben az esetben elkerülhetetlen, és utána következhet a föloldódás.”

– Nem jön többé?

– Kicsoda?

– Az a kis hölgy. Akinek bemutatott a múltkor. Este volt, tudja, és fánkot hoztam maguknak… a feleségem csodafinom fánkját.

– Nem tudom. Lehet, hogy jön.

– Nem jól érezte itt magát?

– De. Minden jel szerint jól érezte magát.

Szándékosan beszéltettem figyeltem a válaszait. A hangját. Nyugodt volt, inkább halk, mint hangos.

De azt se mondhatnám, hogy túl halk.

– Megbántotta valamivel?

– Én, őt?

– Ő, magát.

– Nem, dehogy. Hát hogy bánthatna meg ő engem…?

„Távol van, nagyon távol!”, ezt állapítottam meg magamban. „Vissza kell vezetnem. vissza az életbe, a körünkbe.”

– Egész jó ez a tea. Tudja, én nem vagyok egy nagy teás, de ez nagyon rendben van – mondtam.

– Nem rossz – mondta Polán. – Azért volt már szerencsém jobb teákhoz is. Jelen körülmények között örvendetes, hogy ehhez hozzá lehetett jutni.

– Hm – mondtam, és megjegyeztem magamban, hogy az érzéketlensége, úgy látszik, teljesen lelki jellegű: az ízeket rendesen érzi, és meg tudja ítélni.

Kérdeztem, hogy sikerült-e már munkába állnia.

– Sikerült – mondta.

– A fizetés?

– Egész rendes.

– Na, hát ez nem rossz. Alighogy megjön, máris így elrendeződik a dolga! Nehezen ment?

– Nem, nem ment nehezen.

– Ismerek egy embert, jogi diplomája van, és képtelen rendes állást találni. Újságot árul a pályaudvaron. Hát ezért magolt évekig a nyomorult?!

Figyeltem. Mozdulatlan volt az arca. Lassan azt mondta. – Igen.

Akkor vettem csak észre, hogy növesztett egy kis bajuszt. Finom, vékony bajuszka, úriemberes. Mintha azt akarná mondani: „Nem érdekel, mit gondoltok.”

Meghívtam a gyerek névnapjára. Lesz finom vacsora, torta.

Eljött. Kíváncsi voltam, hoz-e ajándékot. Nem mulasztotta el ezt a kis figyelmességet. Még virágot is szerzett a nejemnek. Gusztusos csokrot, és nem „adta”, hanem „átnyújtotta”. Pántlikával voltak összefogva a szálak.

A vacsora végére a gyerek bevadult. Mert hívhatott két kis osztálytársat, és azokkal heccelték egymást, hancúroztak. Meglett az eredmény: kidöntötték a szörpöt, és persze ráfolyt a vendég nadrágjára. Elegáns nadrág volt.

– Úristen! – mondta a feleségem.

– Előfordul – mondta Polán.

– Gyere ide! – Kiabáltam a gyerekkel. – Nem érdekel, hogy ma van a neved napja!

– Ne… – mondta Polán, de az igazat megvallva nem látszott különösebben izgatottnak vagy rémültnek. Inkább csak udvariasságból tiltakozott, szerintem.

– Ha te nem neveled meg, akkor majd én! – mondta a feleségem, és lekevert néhány anyai pofont a gyereknek. Az meg persze üvöltött, amitől megijedtek a vendég gyerekek, azt hitlék, ők is sorra kerülnek (mondjuk megérdemelték volna), zokogtak, ahányan voltak.

– Ejnye, micsoda kalamitás! – mondtam. – Mit szól hozzá, Polán úr?

– Mit lehet erre mondani? – mondta, vagy inkább kérdezte, nem tudom. Mosolygott egy rövidet a bajuszkájával. Nemsokára megköszönte a vendéglátást és elment, bár azt se mondhatnám, hogy különösebben sietett volna.

Testileg jól nézeti ki. Továbbra is sovány, de nem volt erőtlen. A bőre lebarnult, és ráfeszült az arccsontjára.

Akkor jött az a korszaka, hogy mindennap másik nő volt nála. A lehető legkülönbözőbb típusok. Emlékszem, az egyik olyan magas volt és egyenes, hogy az embernek ki kellett magát húzni, ha csak ránézett. Határozottan lépkedett végig a körfolyosón, mintha nem őt vezetnék egy lakásba, hogy nemi életet éljenek vele, hanem ő vezetné a férfit. Emlékszem egy kicsi törékenyre. Annak nem volt melle, legalábbis nem látszott semennyi se. Mint egy baba, olyan volt. Egy ügyes kis játék.

Nem jegyezhettem meg az összeset. Valóságos tombolás volt ez Polánnál, vagy tobzódás. Kövér nővel is láttam, aki úgy volt kövér, hogy nem volt még alaktalan, legjobb szó az, hogy ,,dús”. Naplót kellett volna vezetnem, mert úgy érzem, sokat elfelejtettem, vagy nem tudtam megfigyelni elég jól…

Közben azon töprenkedtem, hogy amikor annyian ott maradtak, miért éppen ő keveredett vissza?

Ha egy fölsőbb hatalom intézte így (Istenre gondolok), minek alapján választotta éppen Polánt, hogy legyen ő a túlélő maradék?

És vajon Isten helyében ugyanígy döntök-e én?

Ha ellenben nem a fölsőbb hatalom választotta ki Polánt, hanem a körülmények, minek köszönheti az életét, és azt, hogy viszonylag épségben került haza? Foga, mondjuk, kevesebb lett, tudom, hogy járt fogorvoshoz, pótlások ügyében, de (ha megengedhetem magamnak ezt a tréfát) ez semmiség ahhoz képest, hogy ott is hagyhatta volna a fogát!

Mi szólhatott mellette?!

Nem biztos, hogy valamilyen erény. Jól el tudtam képzelni, hogy bűn kellett az életben maradáshoz. Valami aljasság. Vagy legalábbis az a ridegség, az a jeges szív, amit észrevettem benne, és amit nem bírtam elviselni.

Mert alighanem már a visszatérés előtt is ilyen volt, gondoltam. Ott.

Ha pedig így van, akkor fölmerül egy kérdés: a bűntudat. Hogy érez-e ilyet, amiért ott maradt annyi más, köztük a saját szerettei!, és visszajött ő?

Nyugtalanító gondolatok voltak. Nem csoda, hogy megint rémképeim támadtak. „Csak nem fog végezni magával?” Függetlenül attól, hogy látszólag a legnagyobb békében élt önmagával, hogy csak az örömöket kereste és a kényelmet.

Lezárult aztán az a korszak is, amelyikben sok nője volt gyors egymásutánban. Odaköltözött hozzá egy asszony két kisgyerekkel.

Az asszonyról meg nem mondtam volna, hogy anya. Se az alakja nem volt olyan, se a viselkedése. Egy mulatóban énekelt, igaz, csak kényszermegoldásként, mert eredetileg komoly művésznek készült (Ez már akkor derült ki, amikor megismerkedtünk.) Szép kerek arc, hullámos hosszú haj. Polán a mulatóban figyelt föl rá. Később, amikor összejöttek, esténként a férfi volt a gyerekekkel. A nagyobbikat hegedülni tanította. „Rendeződnek a dolgok?”, kérdeztem magamtól.

Elnézegetem, ahogy a cincogást hallgatja, ahogy az ütemeket magyarázza a kislánynak. Közben néha énekel, lalázva egy pár hangot. Úgy mutatja, szerinte hogy van a zene. Polán, ezek szerint, ebben is járatos! A kislány, az meg olyan figyelemmel tekint rá, nem hiszek a szememnek! A haja hátrafogva, úgyhogy az egész kis arc mind Polán felé fordul, mind issza a szavait. Én még ilyen nyugodt és komoly gyereket nem láttam! Polán büszke lehetne. De ahogy ránézek, majdnem hogy közönyös. Vagy kegyetlen, ahogy újra meg újra ismételtet egy aprócska, mellékes részletet, ami előszörre se volt rossz, szerintem.

– Magát igencsak megpróbálta az élet – mondom.

Rám néz. Nem felel.

– Ne értsen félre, Polán úr – mondom –, de ebben van valami jó. Most már tudja, hogy mit bír el. És hogy hogy viselkedik azokban a bizonyos helyzetekben. Mások, akik ilyen szituációba soha nem kerültek, nincsenek még kipróbálva. Ezért aztán nem tudhatják magukról, hogy igazából milyenek.

Int, úgy, hogy vehetem helyeslésnek is.

– Még semmit se mesélt. Úgy értem, amióta visszajött.

– Nem?

– Nem. Nekem legalábbis nem. Nézze, ha arra gondol, hogy unnám vagy nem érdekel: biztosíthatom – mondom neki –, biztosíthatom, hogy téved.

– Értem – mondja. Aztán eltelik valamennyi idő. Az ember azt hinné, most végre megnyílik, elmond valamit. De mintha mégis inkább elfelejtkezett volna rólam, megint csak a vonó, meg a frázis, meg a mittudoménmi.

Nem akar beszélni? Fél, hogy ami meg van fagyva, kiolvadna közbeni? Mindegy Ha ő nem beszél, majd beszélek én.

– Szörnyű dolgok estek meg. Annyi történetet hall az ember! Csak fölfogni nem könnyű – mondom. – Egy távoli rokonomnál (igazság szerint a feleségem rokona, de nagyon jól ismertük, vendégeskedtünk nála korábban) valamit kerestek. Ékszereket, és nem is a magáét, hanem olyat, ami csak rá volt bízva. Megőrzésre. És hiába követelőztek, fenyegetőztek, nem adta elő, nem mutatta meg nekik a rejtekhelyet. Akkor se gondolta meg magát, amikor figyelmeztették, hogy ami idáig volt, csak a kezdet. Bevezetés. Innentől tessék komolyan venni. Nem változtatott a viselkedésén. Mondták, hogy feküdjön föl a konyhaasztalra. A saját asztalára! És kibontották az ingét, felvágták a hasát, és beletettek három követ. Az udvarból hozták be. Összevarrták, zsákvarrótűvel, és mondták, hogy álljon föl, séta lesz. Jöjjön velük. Fölállt. Kérdezik, mutatja-e most már a helyet. Nem? Akkor a tóhoz mennek. Úgy mesélik, hogy nem könyörgött, és ami még hihetetlenebb, a könnye se csorgott. Egész úton nyugodtan ment, könyörgés nélkül, könnyek nélkül. Amikor mondták, hogy ,,fürdés van”, bement a tóba. „Beljebb! Beljebb!” Elmerült. És a neje ott állt a parton. Nézte, ahogy bemegy, ahogy eltűnik, ahogy bugyborog. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az ember tudott volna sírni, hogyha nem tesz úgy, mintha nem fájna neki semmi, mintha nem lenne hatalmuk fölötte, akkor nem forszírozzák tovább a dolgot, hanem elengedik, és megússza néhány pofonnal.

A kislány nyeszetel végig a hegedűjével.

– Aztán visszajött? – kérdezi, amikor vége a darabnak.

– Kicsoda?

– A bácsi a tóból. Visszajött?

– Nem – mondom. – Akkor nem. Azóta lehet, hogy visszajött.

Polán kifele néz. Mintha láthatna valamit odakinn. De hát sötét van!

A háta megreszket.

Elővesz egy kendőt. Lassan kibontja (nagy, csíkos szélű kendő), és megtörli a szemét. Hosszasan: egyik szem, másik szem. Utána összehajtogatja a kendőt, és visszateszi a zsebébe. Az ingét pedig megfogja elöl magán, megfogja és széjjeltépi. Recseg a vászon! Nem mond semmit. Csak ül, szétszakított inggel. Látszik a melle, izmos és barna. Meg se merek mozdulni! Mindenre el vagyok készülve, üvöltésre, tombolásra. Levegőt se lehet venni. Este van, össze fog szaladni a környék. Nekem kell majd magyarázatot adni, rám hárul a feladat. És ha le kell fogni? Ha kiszalad a körfolyosóra, ha ott üvöltözik, ha le akar ugrani? Rávessem magam?

Ehhez képest igen hamar összeszedi magát. Lecsillapul. Halkan mondja a gyereknek. – Még egyszer ezt a szép darabot. Próbáljuk meg…

Halk és bársonyos a hangja.

Nem bírok ülve maradni, fölállok. Járkálok a szobában. Aztán ölembe veszem a kisebbik gyereket, úgy hallgatjuk a hegedülést.

Kapaszkodik a nyakamba a kicsi. Meleg a keze a nyakamon. Mindez szép, olyan szép, hogy szebbet elképzelni se tudnék. Mégis, valamiért bennem marad a kétely.

Hogy vajon megtörtént-e, amiért küzdöttem. Az olvadás. Vagy Polán csak megjátszotta magát, hidegen és tudatosan, hogy leszálljak róla végre? Hiszen amiken átment, az események ilyen képességeket is kifejleszthettek benne! Lehet, hogy ha akarja, akármit képes szimulálni! Mégis, valahogy akkor este elégedett voltam. Úgy éreztem: sikerült, győztem.

Később elköltöztek, valami másik lakásba. Élnek, mint mindenki más. És ha így van, akkor ez nekem is köszönhető. De előbb-utóbb fölkerekedek, megkeresem őt. Beállítok hozzá, és nem tágítok, míg próbára nem tettem.

kép | Nina Tokhtaman Valetova művei, wikiart.org